„Jeles nap a mai a magyar emlékezéstörténetben. Igazságot szolgáltatunk egy egykori vitéznek, Kerecsényi László várkapitánynak, aki 450 évvel ezelőtt kilenc hétig védte Gyula várát” – mondta el Dr. Hóvári János, a „Zrínyi Miklós–Szigetvár 1566” Emlékév Emlékbizottság elnöke a Gyulai Végvári Napok első napján, július 29-én a várkapitány és végvári vitézeinek emléket állító emléktábla avatásán.

„Akkor, amikor már többnyire csak romokat látott maga körül, s tisztjeivel együtt világosan látta, tudta, hogy a vár már csak néhány napig tartható, egyezkedni kezdett az ostromlókkal, és a várat átadta. Pertev pasa tisztjei azonban nem tartották adott szavuk: orvul a kivonulókra rontottak, többségüket legyilkolták vagy rabszíjra fűzték. Kerecsényi Lászlót vasra verve vitték Nándorfehérvárba, ahol lefejezték. Keserves és tragikus katonahalál volt ez, amelynek emléke elevenen megmaradt a gyulai és a nemzeti emlékezetben.

A kortársak és az utókor szemére vetette, felrótta Kerecsényi Lászlónak, hogy nem maradt Szondi Györgyként vagy Zrínyi Miklósként utolsó percig a várban, ehelyett megpróbálta a vele harcolók életét megmenteni. Közben azonban elhallgatásra került, hogy 9 heti ostromot Gyulán kívül a korban egyetlen vár sem állt volna ki. Kerecsényi László tiszttársaival és katonáival olyan tettet hajtott végre, amely példátlan a korabeli Magyarországon, és ezt méltó helyére kell emelni a magyar nemzeti emlékezetben is. A gyulai vitézek olyan szellemiséget képviseltek, amely nemzetfenntartó s fontos eleme a magyar katonahagyománynak. A felállított emléktábla ezt szolgálja, s egyben hirdeti az elesett katonák hősiességét és lelki, morális legyőzhetetlenségét.

Kerecsényi László a 16. század közepének jeles vitéze volt, aki 1561-tól szolgált Gyulán. Neki köszönhető, hogy a gyulai vár a Dél-Alföld legfontosabb erődje lett. Ahogyan a Dél-Dunántúlon Szigetvár és őrsége, ahogyan az Északi-középhegységben Eger és katonasága az 1550-es évek végétől megállította a török előrenyomulást, sőt félelmetes visszacsapásokra is képes volt, a gyulai vitézek is ezt tették a Dél-Alföldön és a Temesközben. Kerecsényinek országos rálátása volt arra, hogy mi is történik a több mint ezer kilométeres végvári vonal mentén. 1554–55-ben Szigetvár várkapitányaként is szolgált, s 1555-ben egy veszélyes ostromot vert vissza katonáival. Kortársai közül többen azt állították, hogy karriervágy és pénzsóvárság hozta őt Gyulára. Lehet, hogy volt ebben igazság, de Kerecsényinél aligha tudta más jobban: vállalása őrt állás volt az oroszlán barlangja előtt. A korabeli irodalom az Oszmán Birodalmat az Apokalipszis fenevadjaként írta le, amely karmaival mindenütt marcangolta a magyar világot. Az említett három fővár és katonasága azonban úgy küzdött a birodalom ereje ellen, mint Odüsszeusz a küklopsszal: ésszel, csellel és erővel. A budai és a temesvári pasák szultáni hadjáratért esedeztek, hogy a három erődöt a birodalmi hadsereg elsöpörje, s Magyarország meghódítása tovább folytatódjék. Ha nincs az 1566. évi szultáni hadjárat, a Dél-Alföld és egész Magyarország történelme másként alakult volna. De lett, mert a birodalom vezetése ismét megakarta mutatni erejét. A török függésben lévő Erdélyi Fejedelemség is eltűnt volna valószínűleg a történelem színpadáról, ha Szulejmán szultán félelmetes hadserege nem indul el Isztambulból.

A hadjárat egyik célja Gyula elfoglalása volt. Egyrészt azért, mert nem lehetett a temesközi és dél-alföldi török uralmat konszolidálni a vár elfoglalása nélkül. Másrészt Gyula fontos vár volt az Erdélyi Fejedelemséggel zajló török kapcsolattartásban. Erdély megtartása, a magyarság két táborra osztása több évtizedes elve és gyakorlata volt már akkor a kárpát-medencei török politikának.

Amikor Gyula ostroma megkezdődött, Kerecsényi László és tiszttársai tudták, hogy felmentő seregre nincs remény, mert az erdélyiek a törökökkel megsegítetten a kassai főkapitány katonái ellen a Tisza-vidéket vívták. Innét Kassáról áttörni nem lehetett. Kerecsényi László és katonái jól tudták, hogy magukra maradtak, de azt is, hogy reménytelen küzdelmet vívnak. Maradtak. Magyarok és nem-magyarok kemény küzdelmet vívtak a török ostromlókkal. Megmutatták, hogy a magyar végváriak az elmúlt évtizedekben a korabeli világ egyik legjobb katonái lettek. A magyar végvárak az előző évtizedek alatt történt építkezések és a tüzérségek fejlesztése miatt olyan erődökké váltak, amelyeket csak az Oszmán Birodalom elitalakulatai tudtak megvívni.

Gyula és Szigetvár kemény küzdelemben elesett, de megmutatták azt az új magyar erőt, amely a törökökben félelmet keltett. Nem volt többé könnyű győzelem Magyarországon. Ezért döntöttek Isztambulban a hadjárat után úgy, hogy jobb a béke a Királyi Magyarországgal, mint a háború. Ezért jöhetett létre 1568-ban a Drinápolyi béke, amely több évtizedes hozzávetőleges nyugalmat hozott a végvidékeknek.

Kerecsényi László, Zrínyi Miklós és katonáik bátor helytállásukkal a magyarságot új helyzetbe hozták, s haláluk ellenére is egy új korszak megteremtői lettek. A gyulai és a szigetvári dráma más lefolyású volt. A kiállás és a hősiesség azonban ugyanaz. Gyula az Alföld Szigetvárja. Szigetvár a Dél-Dunántúl Gyulája. Az elesett katonák nyugodjanak békében! Kerecsényi László várkapitány emléke pedig méltó módon őrződjék meg: nem csupán Gyulán, hanem mindenütt, ahol a világban magyarok élnek. De egész Közép-Európának is meg kell tudnia, mi is történt 1566-ban Gyulánál. In Gloriam et Honorem Aeternum Militum Invictorum! Örök dicsőség és tisztelet a legyőzhetetlen katonáknak!”