Éppen 100 éve, 1916-ban látott napvilágot a piarista papköltő, későbbi irodalomtörténész és tartományfőnök Sík Sándor harmadik önálló verseskötete Költemények címmel.

A világháború zűrzavarában – amelyről 1915-ös tábori lelkészi szolgálatai nyomán magának Sík Sándornak is eleven tapasztalata volt – nem volt könnyű vállalkozás bármifajta irodalmi programmal megfelelni a kultúrára és azon keresztül aktuálpolitikai válaszokra szomjas társadalom igényeinek. Hogy a kötet mennyiben tudott ennek eleget tenni, most nem feladatunk tisztázni, a Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566 Emlékév kapcsán azonban érdemes figyelmet szentelnünk a Költemények egyik versének, a Zrínyi harmadik énekének, valamint kicsit tágabb kontextusban Sík Sándor és a költő Zrínyi kapcsolatának.

Sík Sándor (1889–1963) már 15 évesen, a pesti piarista gimnázium tanulójaként is tudta, hogy piarista szerzetes szeretne lenni: az a nevelés pedig, amely már két és fél évszázada egyszerre épített a vallásosságra és a hazaszeretetre, és amely őt a szerzetespapi hivatás felé ennyire magával ragadta, nem csupán lelkiségének, de szellemiségének is formálója volt. Kamaszként kezdett el verseket írni, később cserkészvezetőként, gimnáziumi, majd egyetemi tanárként, tartományfőnökként és a magyar katolikus irodalmi közélet meghatározó alakjaként is aktív költő maradt. Lírája ugyan az életpálya egyes állomásaival kölcsönhatásban sokat változott e közel 60 év alatt, egyes témák azonban fiatal korától élete végéig napirenden voltak számára, és minden helyzetben utat találtak a maguknak a nyilvánosság felé. Ilyen téma volt – a számos természeti kép és az álladó Isten-közelség mellett – a nemzethez mint közösséghez, valamint a nemzet nagy katolikus alakjaihoz, így a Szigeti veszedelem szerzőjéhez, Zrínyi Miklóshoz fűződő viszonya is.

Első versét e témakörben, a fent említett Zrínyi harmadik énekét 1912 novemberében, az első Balkán-háború kitörése után nem sokkal vetette papírra.[1] A vers mottójául választott négy sor a címválasztáshoz hasonlóan Kölcsey Ferenchez nyúl vissza („A méreg ég és ömlik mély sebére / S ő védtelen küzd egyedül. / Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére / Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl.”), ennek ellenére a költemény talán kevésbé áll Kölcsey, mint a verselésből és fordulatokból előbukkanó költő Zrínyi Miklós hatása alatt. Első soraiban a magyarokhoz szól a „vonagló Kelet” „fekete gyászát” vizionálva, majd felező tizenkettesekben folytatja az elbeszélést, a törökökre szakadt ítélet leírását, amelyben „Mármara-tenger hánykódva morajlik”, a próféta „szaggatja szakállát”, „Szultán Szulimán is sírva veszékel”, mert „fene Allektó rossz fajzata rajlik”. A Szigeti veszedelemből elsőre is ismerős Szulimán és Allektó ezúttal azonban nem a magyarokra pusztulást hozó török hódítás része, hanem épp ellenkezőleg: Sík a „magyar romlás” irodalomtörténeti képeit használja föl arra, hogy a saját korában bekövetkező „török romlást” megénekelje. A „végzet Atyjának” ítéletét a „holtak idézése” sem másíthatja meg, azaz hiába próbálnák az egykori dicsőséges török birodalom kulcsfiguráit, mint az említett Szulejmánt fölidézni, az nem tudja megváltoztatni a „világ elejétül” fogva megírt végzetes rendelést.

A magyar romlás történeti tragédiáját, amelyet nemzettudatunk – és ebben Kölcsey szerepe vitathatatlan – hagyományosan jórészt a törökhöz társít, Sík egy meglepő fordulattal adaptálja a XX. század eleji török viszonyokra, párhuzamba állítva ezzel a két népet és a két történelmi helyzetet. A vers ezen a ponton elrugaszkodik a Zrínyi második énekétől és újraértelmezi a magyarok szerepét a török romlásban. A „Mármara-tenger” szerepeltetése is elsősorban nem a török-magyar küzdelmek retorikáját idézi, sokkal inkább a Márvány-tenger partján álló Rodostó történelmi szerepét, nevezetesen II. Rákóczi Ferenc 1711 utáni életének és végül halálának helyszínül adatott várost.

Itt érdemes némileg kitekintenünk a török-magyar viszony alakulásának történetére, amelynek legfontosabb XX. századi fejezete éppen Sík Sándor életében formálódott ki. A magyar néphagyomány a másfél évszázados török uralom idejéről (XVI–XVII. század) számos mondában, népköltészeti alkotásban őrizte meg az együttélés és a harcok közösségi tragikumát, amely – kiegészülve a barokk kori irodalmi alkotásokkal – a reformkor idejére a nemzethalál-víziót kiteljesítő, klasszikus költészetünk alapelemévé vált. Létezik azonban egy másik szál, amely – nem meglepő módon – elsősorban odaát, a török köztudatban maradt fenn. Ez a két nép viszonyát nem az oszmán hódítások és a nyomában járó pusztulás fényében értelmezi, hanem épp ellenkezőleg, a szövetség és a sorsközösség szemszögéből: a szabadságharc bukása után menedéket kereső vezérlő fejedelemnek az Oszmán Birodalom adott otthont, ugyanezt az utat követte 1849-ben Kossuth Lajos is, végül a vers születése és első publikálása (1912), valamint a kötetes megjelenés (1916) között eltelt időben pedig Törökország a központi hatalmak szövetségeseként lép be az első világháborúba. (Sőt, a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságon is föltűnt egy török szurkolók által tartott, „Mindannyian Attila unokái vagyunk” feliratú molinó.) Mindezek nyomán feltételezhető, hogy Sík Sándor a versben megénekelt török romlásban nem a nemzettudatos irodalmi hagyományból ismert, hanem egy újfajta szerepet szán a magyaroknak, amelyhez eszközül használja épp a bejáratott toposzokat, allegóriákat és képeket – csak ezúttal a török félre alkalmazva, és egy óvatos részvét hangján.

Mielőtt azonban „törökösséggel” vádolnánk a költőt, a verset tovább olvasva lassan kirajzolódik a részvét és szimpátia funkciója. Az I. Miklós orosz cárnak tulajdonított, Sík Sándor idejére a sajtóból vélhetően jól ismert és a balkáni zavargások miatt sokat idézett mondat – „Törökország beteg, meg fog halni.” (1844) – a vers születésének idejére csaknem eleven valósággá vált, a szöveg következő fordulópontja ugyanis már nem a végzet beteljesedése, hanem a halott Törökország ravatala. A ravatal mellé pedig – és itt kerül helyére az előző sorok ítéletmentessége, a Kölcsey koncepciójától történő elrugaszkodás részvéttel teli hangja – Sík a magyarságot idézi, de súlyos kérdéssel állítja szerepvállalás elé. Meg tud-e állni a magyarság a ravatal mellett? Sőt, túl tud-e lépni a barokk-kori és reformkori szerepén, a török legyőzetése fölött ünneplő, az egykori ellenség megroppanásának örvendő közösségi tudaton vagy fölismeri a halott Törökországban a történelem végzetszerűségét, a másik nép romlásában a saját múlandóságát, hogy „ez vele is megtörténhetett volna”? A vers ezzel továbblendül a következő gondolati egységbe, ahol bravúrosan visszatér a Zrínyi-korára olyan jellemző költeménytípus, az „országsirató” tartalmi keretei közé.

Anélkül, hogy ennek a típusnak a Bibliától napjainkig ívelő történetét részleteznénk, érdemes figyelmet szentelni a fordulatoknak: Sík Sándor Zrínyihez hasonlóan pusztulást vizionál („jaj minekünk immár”), és mindezért nem mást, mint a meghasonlott, régi dicsőségében fürdőző, de ellustult magyarságot teszi felelőssé, akárcsak a szigetvári hős dédunokája. A bűnlajstrom egyúttal visszakapcsolja a verset a Kölcseytől ismert összefüggésrendszerbe is, mígnem a vers tetőpontján Sík fölteszi a döntő kérdést, amely a török időktől napjainkig húzódva a hazasiratás mögött áll: mi következik és mi lesz velünk?

A kérdésre nem érkezik válasz, helyette a vers ezzel az utolsó fordulóponttal elér ahhoz a szakaszhoz, amelynek gondolatpárhuzamait már nem annyira a történeti előzményekben, mint sokkal inkább Sík életművében, lírájának papköltői ihletettségében találjuk meg. A „könyörülő Krisztus” megszólítása az önostorozó bűntudaton túllépő bűnbánatot és alázatot mutat, új kezdetért és a változó világban megtalálandó új magyar szerep vállalásáért esdekel („Higgyük nehéz hittel, hogy eztán is kellünk”). A szenvedélyes, és az egyéni spiritualitást látszólag nélkülöző utolsó sorokból kiviláglik Sík Sándor Istenkapcsolatának bensőségessége: a Lélek, az ifjúkori lírájára oly jellemző tűz („tűzláng”) képe és az egyszerre kétféleképpen megszólított Isten („Krisztus”, „Uram”) kijelöli a vers helyét nem csak a Zrínyi- és Kölcsey-recepcióban és az országsiratók sorában, hanem Sík Sándor életművében is.

Az áttekintés végén föltehetnénk a kérdést: miért pont Zrínyi? Miért az ő nevét állította Sík ennek a mondanivalónak az élére, miért az ő alakja adta a toposzok szerinti keretet egy régi magyar irodalomból ismer műfajú, a Balkán-háborúra adaptált, de tulajdonképpen a legkevésbé sem új mondanivalónak?

Egyrészt Sík Sándor szerette és elismerte Zrínyi életművét és költői tevékenységét: ezt bizonyítja többek között a jelen verset követő alkotásainak sora. 1918-ban jelent meg a „Zrínyi mondja” c. verse, 1920-ban a Nemzeti Színházban rendezett Zrínyi-ünnepség díszelőadására készült el „Kiáltás Zrínyihez” c. költeménye, sőt, színdarabja is született a témában (Zrínyi: magyar tragédia, 1923). Utóbb szegedi irodalomprofesszorként szintén sok időt szentelt Zrínyinek. A tudós érdeklődésnek köszönhető, hogy 1931-ben nyomtatásban is megjelent vele foglalkozó egyetemi előadása, és még ugyanebben az évben, hetedik önálló verseskötetében (Fekete kenyér, 1931) napvilágot látott „Nagy fiúk” c. verse, amelynek kerettörténete éppen egy Zrínyiről szóló kollokvium. A tudományos munka kiteljesítéseként látott napvilágot Sík Sándor Zrínyi-monográfiája, amelynek egyes állításait a mai napig hivatkozza az irodalomtörténeti szakirodalom (Zrínyi Miklós. Budapest, Franklin Társulat, 1940).

Másrészt azért jöhetett szóba Zrínyi, mert Sík Sándor a húszas éveiben nagyon fogékony volt mind a formára, mind pedig a tartalomra: amellett, hogy magyar szakosként nyilván végigolvasta a régi magyar irodalomnak ezeket a verseit, saját bevallása szerint is nagyon erősen hatott rá Ady Endre költészete. Talán e kettő találkozásának köszönhetjük, hogy a „sirató” típusú verseknek egész sora jelenik meg – részben a saját világháborús élményeivel kiegészítve és táplálva – 1916-os kötetében (Jeremiád, Jeremiás, Földindulás, stb.).

Végszóként – amellett, hogy e költeménynek a magyar irodalomban elfoglalt helyének meghatározására nem vállalkozhatunk – annyit bizonyosan kimondhatunk, hogy Sík Sándornak a költő Zrínyi Miklóssal való kapcsolata ezzel a költeménnyel indul, a vers üzenetében megmutatkozó dinamika pedig túllép a kiindulásul használt toposzok irodalomtörténeti funkcióin, és csíráiban hordozza a Sík-életmű néhány későbbi jellegzetes vonását is. Az emlékév kapcsán mindenesetre érdemes olykor leporolni a magyar nemzeti líra második dandárjához tartozó költők köteteit és alkotásait, mert árnyaltabbá tehetik a múltunkról és közösségtudatunkról kialakított képet.

Sík Sándor: Zrínyi harmadik éneke

 

(1912. november, török háború)

A méreg ég és ömlik mély sebére
S ő védtelen küzd egyedül.
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére
Vagy itt az óra, s végveszélybe dül.

Kölcsey: Zrínyi második éneke

Magyarok, magyarok! Sztambulban temetnek.
Fekete gyásza van vonagló Keletnek.

Irtó ítéletnek jött iszonyú napja.

Mostan a próféta fiait siratja.
Szaggatja szakállát keserű igékkel.

Szultán Szulimán is most sírva veszékel.
Mármara-tenger most hánykódva morajlik,
Most fene Allektó rossz fajzata rajlik.
Holtakat bűvösök hiába idéznek:
Nyílik nyelő sírja az Elvégezésnek.
Imígyen akarta a végezet Atyja:
Az ottomán holdnak jöjjön borulatja.
Írván vagyon írva, világ elejétül:
Amit rátok küldött vétkek ostorának:
Vesszejét eltörte Isten haragjának.

Népek iramodnak, népek elenyésznek,
Zúg tova ős árja az Elvégezésnek.
Magyarok, magyarok, Sztambulban temetnek.

Tetemlátni szólít siráma Keletnek.
Meg tudtok-e állni a ravatal mellett?
Ajkon iszonyattá nem fagy a lehellet?
Állni, görnyedetlen, fejet-égnek-szegve,
Nézni halott arcra, hűlt szörnyű szemekbe,
Mondani: Eljöttünk, siratni halottat,
Esettet erősek, nyomorultat jobbak,
Gyenge bukott testvért az igazabb testvér –
Tudtok-e így szólni a kiterítettnél?

Vagy lekonyult fejjel (iszonyú, hogy úgy van!)
Görnyedő gerinccel álltok, nyomorultan?
Szót szólni se tudtok? Fölnézni se mertek?
Álltok, gyalázottak, állotok, megvertek?

Jaj minekünk immár, megnyomorult népnek,
Sok nagy erősek közt ötödik keréknek,
Hangosszavúaknak, nagytarajúaknak,
Szitkos kicsinyeknek, pártos nagyuraknak;
Ekére lomhának, kardra se deréknek,
Betűre keménynek, munkára heréknek;
Jaj minekünk immár, cifra köntösünknek,
Aranyos kápánknak, puha tenyerünknek,
Nagypipájúaknak, kisdohányúaknak,
Jaj minekünk immár, romlott magyaroknak!

Jaj, remeg a vén föld, birodalmak dőlnek,
Temető nagy torka tátva az Időnek.
Pallossal az angyal most a leget járja,
Hömpölyög a Végzés néma, nehéz árja,
Mind, ami megérett: ragadja, sodorja.
Jaj, ha mireánk jön az ítélet sorja!
Most a veres égen új tüzek lobognak.
Születik új rendje mostan a dolgoknak.
Ifiú népeknek barnállik az izma,
Új koronák fényén csillog az új krizma,
Jönnek az erősek, az ifjak, az újak!
Mit keresünk mink itt, régi nyomorultak?

Könyörülő Krisztus, mi kemény kőszálunk,

Mi egy bizodalmunk, irgalmadra várunk.
Ki, mikor apáink elhívtelenültek,

Rájuk ama kontyost ostorodul küldted –

Most is, Uram, most is, alázattal kérünk:

Hogy friss iramattal ébredjen a vérünk,

Régi nemes kincsünk tovább ne veszítsük,

Kemény koponyánkat magasba feszítsük,
Hitványt, nyomorultat vessünk ki közülünk,
Kardot, ekét, tollat hogy megköszörüljünk,
Háromszor zuhintsuk bánattal a mellünk,
Higgyük nehéz hittel, hogy eztán is kellünk,
Hogy értsük örömmel új idők új lelkét,
Lélekkel a lelkünk hogy újra beteljék,
Hogy ama nagy Tűzláng gyújtsa ki szemünket:
Könyörülő Krisztus, verj meg, Uram, minket!