„…ennek az édes, végső pusztulásba taszított hazának hűségesen, állhatatosan és derűs arccal szolgáljunk vérünk hullásával, s ha a sors úgy hozná, akár saját fejünk veszélyeztetésével is.”

Tisztelt Elnök Asszony!
Tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr!
Kedves Megemlékezők!
Hölgyeim és Uraim!

Hűség, állhatatosság, szolgálat. Ezeket a szavakat alig néhány hónappal a szigetvári ostrom előtt vetette papírra Zrínyi Miklós − egy levélben, amelyet barátja, Nádasdy Tamás özvegyének címzett.

Zrínyi katona volt. A hűség, az állhatatosság és a szolgálat neki az élet parancsát jelentette. Olyan természetes volt számára, akár a levegő. Mikor az imént idézett sorokat írta, mintha megérezte volna, elérkezett a teljes hűség, a végsőkig kitartó állhatatosság, az utolsó nagy szolgálat ideje.

Az ostrom napján, Zrínyi tudta, hogy Szigetvár nemcsak a haza végvára. De utolsó bástyája mindannak, ami számára érték. Tudta, hogy a vár falainál sokkal többet és fontosabbat kell megvédenie. A királyt, akire felesküdött, a hazát, amelyet ősei is hősiesen védelmeztek, a földet, amely otthonául szolgált.

És ezeken túl még – ahogy ő maga hívta – a „respublica Christiana”-t, a keresztény népközösséget, az európai hagyományokat is.

Azt a civilizációt, azt a kultúrát, amelynek horvát születésével ugyanúgy részese volt, mint vállalt magyarságával. Társadalmi rangjával éppúgy, mint várvédő katonaként. Birtokaival is, mint családjával és háza népével. Erős hitével éppúgy, mint hadi tudományával.

Zrínyi Miklós védte az örökséget, amelybe beleszületett. Amellyel azonosnak vallotta magát. Büszke horvát volt és igaz magyar hazafi: benne a kettő mindig békében megfért egymással. Rangja és vagyona okán távol tarthatta volna magát a fegyveres harctól.

Ő azonban azt gondolta: akinek születése másokénál több lehetőséget adott, annak a felelőssége is nagyobb. Főúri méltóságát és kiváltságait ezért állította a haza szolgálatába.

Amikor 450 évvel ezelőtt azon a szeptemberi napon a végső küzdelemre készült – korabeli szemtanúk szerint –, Zrínyi halomba rakatta értékeit, és elégettette azokat.

Ő, aki életében szívesen és elszántan gyarapította kincseit, nemcsak a hódítóktól féltette azokat, de meg akarta mutatni: mindez csupán pótolható tárgy és eszköz. A szabadsághoz képest csekély mulandóság. Csak a legszebbik ruháját őrizte meg, és az apjától kapott karddal együtt az utolsó útra azt öltötte magára. Így tette ünneppé a halált.

Zrínyi Miklós 450 évvel ezelőtt megmutatta, hogy az áldozat sosem hiábavaló. Hogy a legnagyobb csatákat nem a fegyverek, hanem jellemek és erények vívják.

450 esztendővel ezelőtt a szigetvári várvédők, magyar és horvát vitézek 34 napon át tartották magukat a félelmetes túlerővel szemben.

Zrínyi mellett mintegy 2300 katona és majd ugyanannyi polgár. Kossuth úgy hívta őket: „ismeretlen félistenek”. Szemben velük sokszor tízezren. Uralkodói segítségre hiába vártak. Hét nagyobb rohamot vertek vissza, és egyre hátrébb szorulva – az Újváros, majd az Óváros elestét követően -, fogyatkozó erővel sem jutott eszükbe a kínált kegyelmet elfogadni.

Az ellenfél – mondják – tízszer annyi katonát veszített, mint ahányan kezdetben összesen a várban voltak. A háborús logikát, a hadászat törvényszerűségeit, a keserű „katonaszámtant” több mint egy hónapig sikerült megcáfolni.

„… a Zrínyiek nem csak hősök, hanem hazafiak is valának, mert e kettő közt véghetetlen különbség van” – írta Vasvári Pál jó néhány emberöltővel később, 1848 márciusában, a forradalom előestéjén.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Megemlékezők!

„Kik voltunk életünkben, most is azok vagyunk”− mondja Zrínyi utolsóként megmaradt embereinek a Szigeti veszedelem című hősi eposzban.

A dédunoka, a költő, a hadvezér Zrínyi örökségét folytatta. A következő szavakkal tisztelgett dédapja emléke előtt:

„Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,
Egész világnak evvel példát hagyjunk.”

És Szigetvár minden hőse így halt meg. Példát mutatva az egész világnak.

A Szigetvár elestét követő években az emberek kézről kézre adták Zrínyi portréját, a róla készült metszeteket egész Európában. Horvát, spanyol, francia krónikások meséltek róla, német népénekek örökítették meg a bátor kirohanás, az utolsó csepp vérig védett vár történetét.

Így lett bukás helyett megdicsőülés Szigetvár eleste, amikor egy maroknyi magyar és horvát vitéz az életét adta azokért az értékekért, amelyek ma is európaiságunk alapját jelentik.

Magyarok és horvátok Európa kapujában álltak őrt. Európa értékeit védték. Áldozatukkal, hősiességükkel maguk is az európai örökség részévé váltak. A várvédők tudták, hogy a küldetésükön nemzetek sorsa múlhat. És bátran meghaltak azért, hogy mások élhessenek.

Nincs az a hadi siker, nincs az a fényes győzelem, amellyel méltóbban kiérdemelhették volna, hogy Európa védelmezőinek panteonjában tiszteljük őket. 1566 e tragikus végkifejlet révén vált fordulóponttá az egymásnak feszülő erők küzdelmében.

450 esztendeje mindkét oldal bátor hadvezért temetett, és a halál egy nehéz korszakra ütött pecsétet. A hadjáratnak vége szakadt, a hódítás megtorpant. A szigetváriak kivívták az ellenség tiszteletét, nekünk pedig máig hitet és erőt adnak.

A példa most, 450 év után is éppoly fényesen ragyog. Örökségünk közös: horvátoké, magyaroké, egész Európáé.

„…fényt a késő századokra vét” – énekelte meg a halhatatlan áldozat kisugárzását Kölcsey.

„…dicsőségünk, végső daliája nevünknek” – hajolt meg előtte Vörösmarty.

„Legyen minden ember, mintha / Zrínyi Miklós unokája volna” – kérte egy egész nemzettől Petőfi.

Századokon át Zrínyi nevére íródott a magyar költők megannyi méltóság-éneke és bátorság-dala. Hozzá mérték az új nemzedékek tetteit, vele átkoztak minden megtorpanást, vele áldottak minden helytállást. Benne látták a magyarok igazi arcát, az ő erényeit kérték rajtunk számon, az ő példája nyomán reméltek új hősöket.

„…egünkön Zrínyi csillagként ragyog” – írta Kazinczy.

Zrínyi Miklós és a szigetvári vitézek hősiessége 450 éve üzeni minden magyarnak, mindannyiunknak:

„A haza minden előtt”.