Fodor Pál ünnepi beszéde – Szigetvár, 2016. szeptember 6.

Tisztelt Ünneplő közönség!

Nézzék el nekem azt az illetlenséget, hogy ünnepi beszédem egyik családi emlékem felidézésével kezdem. Ez év tavaszán a nagyobb családdal ünnepeltük feleségem születésnapját. Ebéd után az egyik, nyolcéves unokám észrevett egy vázába tűzött, kis magyar papír-zászlót, lyukkal a közepén (egyik 56-os emlékünnepségről hoztam haza vagy 20 éve). Megkérdezte, miért lyukas és kormos a zászló. Elmagyaráztam neki: 56-ban a magyarok fellázadtak a kommunisták ellen, ezért kivágták belőle a szovjet címert, és hogy hősiesen harcoltak, de sajnos vesztettek; ám azóta is, évente emlékezünk rájuk, például ilyen zászlókkal. Erre a nyolcéves unokám rávágta: unom ezeket az ünnepségeket, mi mindig valamilyen vereséget ünneplünk. Mi ünnepelni való van egy vereségen? Az apjával együtt próbáltuk meggyőzni, mondván: végül, negyven évvel később mégis meglett a harc eredménye; de unokámat ez hidegen hagyta, és persze nemigen értette a hosszú távú magyarázatot sem. Ebből is látszik: miféle nehézségekkel kell szembenéznie a magyar emlékezetpolitikának, köztük nekünk, akik – mondjuk így – „hivatalból” foglalkozunk múltunk eseményeinek és emlékezetének megőrzésével. S ha ez a helyzet 1956-tal, akkor hogyan lehet elmagyarázni a 450 évvel ezelőtt történteket, élővé varázsolni, átélhetővé tenni egy újabb vereség, az 1566. évi szigetvári ostrom és Zrínyi Miklós emlékét?

Embert próbáló a feladat. Különösen a mai magyar Magyarországon, ahol sok a mellét döngető hazafi, de ahol a múltról való ismeretek elhalványodtak, és a múlthoz fűződő érzelmi szálak igencsak meglazultak. Márpedig jól ismert igazság, hogy aki nincs tisztában a múltjával, annak a jövője is veszélyben van, mert könnyen játékszerévé válhat ártó szándékoknak. Mit lehet ilyenkor tenni? Engedjék meg, hogy a kérdésre először saját, szakmai nézőpontomból, történészként válaszoljak. Mindenekelőtt azt, hogy újra és újra, minden fórumon elmagyarázzuk a világnak, hogy mi történt pontosan 1566-ban, és hogy ami történt, miért döntő jelentőségű nemzetünk, Közép- és egész Európa életében. Ne aggódjanak, nem fogok történelemórát tartani, csak a lényeget emelem ki: a szigetvári katonák és Zrínyi helytállásának tényeit és körülményeit azért kell ismernie minden magyarnak, horvátnak és európainak, mert időtálló megoldási modellt kínál egy örök emberi problémára: arra, hogyan kell viselkednünk nehéz időkben és súlyos döntési helyzetekben. Azokban az évtizedekben a magyarok közül sokan meginogtak, és gondoltak arra, hogy az ellenséggel való lepaktálással mentik át magukat a jövőnek. Zrínyi élete és halála éles, határozott nem erre az önfeladással, a keresztény Magyarország pusztulásával járó magatartásra. Ahogy a költő dédunoka idézi szavait a Szigeti veszedelemben: „Barátságomról is röviden felelek / Soha töröknek barátja nem lehetek / Valameddig látom, ő árt keresztyénnek / Barátság, ártalom, öszve nem férhetnek.” (VI/41) Az „aki nekem árt, azzal nincs alku” és a „Bolond, az ki török szavának ád hitelt”(V/29) elvének következetes képviselete és ösztönző példája mentette meg országunkat attól, hogy a török hódítás egészen elnyelje, és hogy egy másik civilizáció másodrendű kiszolgálója legyen. Ebben a civilizációs összecsapásban Zrínyi és katonái (hasonlóan Hunyadi Jánoshoz és a kenyérmezei győzőkhöz, Báthori Istvánhoz és Kinizsi Pálhoz) a Szent Ágoston óta normálisnak tekintett „szeretet rendjét” követték: az embernek először a családjáért, aztán az uráért (hazájáért), majd az egész keresztény vallásért kell harcolnia, hogy önmagával azonos maradhasson. Mintha csak Petőfi híres sorait (a „Rabok legyünk, vagy szabadok”-at) előlegeznék meg Zrínyi szavai a Szigeti veszedelemben: „Előbb halva lássa pogány eb testünket / Hogysem elveszessük megszámlált kéncsünket / Hogysem ő porázon hor­dozzon bennünket / Szabadságunkkal eggyütt rontván hirünket.” Zrínyi sose felejti el ehhez hozzátenni: mindez becsület és tisztesség dolga is.

Ha most Zrínyi éleslátása és emberi tartása mellé odateszem egy másik személyes élményem, akkor világossá válik, hová jutottunk, és milyen óriási feladat vár azokra, akik a múlt és jelen összekötésén, egy szilárd magyar öntudat kialakításán (vagy mondjam úgy: újraélesztésén) dolgoznak. A délszláv háború csúcspontján, a 90-es években, egy fővároshoz közeli, helyi lakóközösség tagjai a háború kilátásairól és lehetséges következményeiről beszélgettek, amikor egyik kollégám feltette a kérdést: mit csinálnátok, ha a szerbek Magyarországra is betörnének? A többség válasza, ami azóta is borzalommal tölt el, valahányszor eszembe jut, így hangzott: majd elfutunk Bécsbe. Élesen fogalmazok: hogyan lehet ilyen „senkiháziknak” elmagyarázni és hitelessé tenni a Zrínyiek és a szigetiek helytállását, a magunkon való túltekintés kötelezettségét, hiszen az ilyen emberek nyilván nem is értik, mi ebben a nagyszerű?

Irdatlanul nehéz feladat, de meg kell próbálni, illetve nem szabad feladni. Ez a feladata az idei évre meghirdetett „Zrínyi Miklós–Szigetvár 1566 Emlékév”-nek is, amelynek elnöke, Hóvári János számtalan programmal és ötlettel éppen arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy az 1566-os történelmi vereségből és gyászból ma is fakadhat nemzetépítő és identitást szilárdító erő, ahogy az a reformkorban egyszer már megtörtént. Ez az emlékév azért is reménykeltő, mert az 1566-os ostrom végre nemcsak az Önök, a szigetváriak ügye maradt, hanem az egész országot, sőt a határon túli magyarságot és horvátságot is megszólítja. Nekem is sok örömet okoz, hogy egyre többször állítanak meg innen távol élő emberek azzal, hogy miképpen tudnának Szigetvárra jönni, részt venni valamilyen eseményen és megismerkedni az itteni hagyománnyal. Hála az égnek, ennek a hagyománynak a megtartásán és élesztésén végre sokan és sokféleképpen ügyködnek. Az emlékbizottság és a város mindent megtett, hogy idén minél többen zarándokoljanak el a történelmi helyszínekre. A tudomány is teszi a dolgát: idén a történészek számtalan írással (például Zrínyi Miklós korszerű életrajzának megalkotásával), hazai és nemzetközi konferenciákkal igyekeznek felidézni és „helyükre tenni” a 450 évvel ezelőtt történteket. A Szulejmán szultán turbéki sírkápolnája utáni kutatás eredményei 450 év után újra világhírnevet hoztak a városnak. A zenészek, irodalmárok és képzőművészek is hozzáteszik a magukét, és Szigetvár olyan emlékművet kapott, amire méltán lehet büszke.

A sokféle munkának van néhány közös vonása vagy ma divatos szóval: üzenete. Ezek közül a legfontosabbak közé tartozik, hogy messze nem csak magyar ügyről van szó. Pusztán az 1566-os védősereg összetételében is tisztán megmutatkozik a magyar-horvát sorsközösség és egymásrautaltság. A korabeli magyar-horvát végvári vonalat, amely feltartóztatta a muszlim-török áradatot, hazánk, Ausztria, Stájerország, Morva- és Csehország, tehát szinte egész Közép-Európa (mondhatnám: a visegrádi négyek elődei) közösen finanszírozták. Ezért, noha Zrínyi és katonái, a vár ostroma első renden Szigetváré, az ő öröksége, valójában minden európaié, s ezért így is kell „eladni”. Hiszen maga Zrínyi mondja a Szigeti veszedelemben: „Mindenfelől ránk néz az nagy keresztyénség / Mi vitéz kezünkön van minden reménség” (V/24). S ezért múlhatatlanul fontos, hogy a hagyományok élesztése és a megemlékezések az esemény európai jelentőségének megfelelően, méltó módon történjenek, és ne a mai „bulizós” világ elvárásait próbálják kielégíteni. Mert ha efelé mennének, akkor az a hősöket bántaná meg és fokozná le. Másodszor pedig fontos, hogy az emlékév leteltével se lankadjon a Szigetvárra és az itteni emlékvilágra irányuló figyelem, hogy az végre mai identitásunknak is időtálló és teherbíró sarokkövévé válhasson.

Tisztelt ünneplők! Egyszer egy zenésztől hallottam, hogy szerinte a rossz emberi tulajdonságok közül a legrútabb a hálátlanság, mert ez minden egyéb rosszat magába foglal. Aki hálátlan, az valójában semmit és senkit sem tisztel, és bármilyen aljasságra képes. Úgy érzem, hogy mi, mai magyarok, nemzetként a szigetvári hősöket illetően némileg a hálátlanság bűnébe estünk. Jóllehet nekik is köszönhetjük, hogy még mindig vagyunk, hogy gyönyörű anyanyelvünkön szólnak és írnak még emberek, nem értékeljük méltóképpen az értünk, késői utódaikért hozott áldozatukat. Pedig ahogy Tőke Ferenc írta az 1556-os, győztesen megvívott első szigetvári ostrom hőseiről: „Kik sebesedtenek vagy meghóltanak / Méltók hogy dicséretben maradjanak / Mert véreket érettünk kihullatták / És testeket érettünk szagattatták.”(610).

Bevallom Önöknek, hogy miután ebben az évben igen sokat foglalkoztam Zrínyivel és az ostrommal, egyre jobban megkedveltem a szigeti hősöket. Zrínyi Miklóst/Nikola Zrinskit azért is, mert segített megválaszolni azt a nálunk sokat és sokszor szerencsétlenül firtatott kérdést, hogy mi vagy ki a magyar, ki a jó, ki az igaz magyar. Lehet, hogy meglepő, de nekem Zrínyi és horvá–magyar katonái testesítik meg az igazi magyart. Miért? Nagyon egyszerű a válasz. Az igazi magyar nem más, mint aki becsülettel és tisztességesen elvégzi dolgát, helytáll ott, ahová a sors, a gondviselés vagy önnön képességei állították, aki nem keresi rögvest a kiskaput és a feladat áthárításának módját, aki nehéz helyzetben Istennel és társaival egyességben cselekszik, és aki tudja, hogy amit tesz, az a többiek életére is kihatással van, vagyis ismeri a felelősség fogalmát. Erre tanítanak a szigeti hősök bennünket, és ehhez kellene nekünk felnőnünk. Kívánom, hogy ez minél többünknek sikerüljön, s akkor talán egyszer méltók leszünk magasztos hagyatékukhoz.

S még valami, hogy ne túl komor hangnemben zárjam be a beszédem. Zrínyiék igazi magyarok voltak abban is, ahogy meghaltak. Budina Sámuel latin krónikájában olvashatjuk, hogy mielőtt kitörtek volna, Zrínyi ezt mondta a katonákhoz intézett beszédében: „Gyerünk, menjünk ki a külső várba, derék vitézek, mutassuk a középső ujjunkat az ellenségnek, és csapjunk össze velük vitézül, hogy halálunk és elmúlásunk után közülünk ki-ki örök hírnevet és dicsőséget szerezhessen.” Remélem, értik, mit is mondott ezzel: hát azt, hogy ezt nektek, egy nagy lópikulát a ti hátsó feletekbe, átkozott törökök! Ez az igazi magyar virtus, amely még a halál árnyékában is képes a humorra. (Zárójelben jegyzem meg: mindez persze nem jelenti, hogy ugyanígy kéne tekintenünk a mai törökökre. A 18. századtól ellenségből barátok lettünk, hiszen Zrínyi fentebb idézett szavainak igazságán akkora túllépett a történelem: már nem ártottunk, hanem egyre gyakrabban segítettünk egymásnak.)

Összegezve: van tehát mihez visszanyúlnunk, csak jól emlékezetben kell tartanunk. Hát cselekedjünk így, és soha ne feledjük őket, a szigeti helytállókat! Vegyük észbe, hogy nem nekik van szükségük ránk, hanem nekünk rájuk, mert nélkülük senkik volnánk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!