“Miroslav Krleza, a világhírű horvát író találóan ír a magyar és a horvát nép történelméről: a két nép között a történelem során annyi probléma adódott, hogy arról könyveket lehetne írni. De a magyarokat és a horvátokat oly sok minden köti össze a történelemben, hogy arról egy egész könyvtárnyi irodalom szól!”

Excellenciás Miniszter és Nagykövet Urak!

Tisztelt Főigazgató Úr!

Tisztelt Zrínyi Emlékbizottság!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, horvát és magyar barátaim!

Miroslav Krleza, a világhírű horvát író találóan ír a magyar és a horvát nép történelméről: a két nép között a történelem során annyi probléma adódott, hogy arról könyveket lehetne írni. De a magyarokat és a horvátokat oly sok minden köti össze a történelemben, hogy arról egy egész könyvtárnyi irodalom szól!

Ezt sokszor sokan akarták elfelejtetni velünk, de ez nem sikerült, már csak azért sem, mert a Zrínyiek öröksége máig hatóan velünk él. A Zrínyiek és még oly sokan egyszerre voltak jó magyarok és jó horvátok. Akik ezt elfelejtetni akarták velünk, ugyanúgy ellenségei voltak a magyar, mint a horvát népnek.

Ennek a mély sorsközösségnek a jele, hogy 2016-ot Magyarországon a kormány, a Horvát Köztársaságban pedig a Parlament országos emlékévvé nyilvánította. Ez azt jelzi, hogy Budapesten és Zágrábban is úgy érzik a döntéshozók: a XXI. században is szükségünk van a Zrínyiek megtartó örökségére. Zrínyi Miklós és bajtársai hősies katonahalála ugyanaz volt annak idején, mint a pesti srácok vére Budapest utcáin 1956-ban, vagy mint a horvát hősöké az ország honvédő háborújában, az 1990-es években.

A szigetvári diadal feltartóztatta a törököt, az iszlám hódítást, és kezdetét vette az a közel másfél évszázados heroikus küzdelem, amit vállvetve vívtak magyarok és horvátok a keresztény Európa védelmében, és amit siker koronázott 1686-ban Buda visszafoglalásával.

Magyar és horvát „két pogány között” hullatta vérét. Arany János Török Bálint című zseniális balladájában meséli el, ahogy a török kardcsapás nélkül foglalta el Budát, városnézőként szivárogva be egyre többen és többen, míg belülről elfoglalva övék lett a fővárosunk. Arany János szavaival:

„Boldogasszony tornya tetejében,

Félhold ragyog a kereszt helyében.” Ami után 150 év hódoltság következett, országaink nagy részét porig rombolták, népünk felét legyilkolták vagy janicsárnak vitték el. Máig ható tanulság kell, hogy legyen ez számunkra!

Illyés Gyula Zrínyi, a költő című versében pedig megrendítően írja le az ország tragikus állapotát, különösen megfontolva azt, hogy előtte kultúránk, művészetünk, tudományunk Itáliáéval vetekedett.

„ha a két végvár közt épp nem jajongnak,
a sebesültek, a karóba-vontak
s a bomló hullák bűzét odaátra
csapja a szél, a toportyán pogányra –

s hősöket láthat, hadakat teremthet,

kezében tollal diadalt szerezhet

nézve mereven a Mura vizére

a magyarok seregtelen vezére!”

A török háborúk – amellett, hogy mindkét ország történelmébe az egyik legvéresebb korszakként írták be magukat – a horvát–magyar történelmi sorsközösséget még szorosabbra fonták.

A mohácsi csata után Magyarország és Horvátország nyugati része Habsburg uralom alá került. Azonban hamar világossá vált, hogy az a függetlenség, amelyet a horvátok a Magyar Királyságon belül élveztek, lassan a semmibe vész.

Ebben az időben a Habsburgokkal szembeni ellenállás hozta újra össze a horvátokat és a magyarokat. A két nemzet együttműködésének egyik legszebb példája az 1664–1671 közti Wesselényi-féle összeesküvés volt, amit azonban az udvar részéről megtorlás, Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf kivégzése követett.

A XIX. századi nemzeti törekvések, majd a horvát–magyar kiegyezés megítélésében a két ország történészei nincsenek mindenben közös véleményen, bár az utóbbi években több szó esik arról, hogy például 1868 után állt növekvő pályára a horvát gazdaság.

A XX. század háborúi, vérzivataros évei tragikus veszteségeket okoztak – az akkorra már közjogilag is különvált – mindkét ország népeinek. De a kilencvenes években újra egymásra talált a két nemzet. Antall József és kormánya az elsők között ismerte el Horvátország függetlenségét, önvédő harcában is nagy jelentőségű segítséget nyújtott. A XXI. században pedig az Orbán-kormány határozottan segítette szomszédunk európai uniós csatlakozását.

Megható volt, ahogyan a magyar és a horvát elnök, s velük a két nép szeptember 7-én a vitéz katonákra, Zrínyi Miklósra és bajtársaira emlékezett Szigetváron, azon a történelmi helyen, ahol „kiömlött megannyi hősi vér”. A Zrínyiek bennünket emlékezésre és annak alapján együttműködésre köteleznek.

Igen, együttműködésre. Mert a veszély napjainkban is fenyeget. Vári Fábián László Szellembeszéd című versében Zrínyi szájába adja a figyelmeztetést:

„Magyarjaim, ha felemlegettek

úgy négyszázötven esztendők múltán,

legyetek résen. Új áfiummal:

kolduló haddal vonul fel a szultán.”

Hölgyeim és Uraim!

Nagyon örülök, hogy Ivan Zajc nagyszerű operája ismét felcsendül Budapesten. Remélem, hogy hamarosan Erkel Ferenc operái is eljutnak Zágrábba. Ha ez megtörténik, az égből sokan fognak ránk mosolyogni. Éljen a magyar és a horvát szabadság! Éljen mindkét haza! Kérem Önöket, vigyék el hírét, hogy magyar és horvát csak együtt boldogulhat. Amikor a múltban összekapaszkodtunk, akkor erősek voltunk, s ez igaz a jövőnket illetően is. Ezt a Zrínyieknél senki sem tudta jobban!