Dr. Vass Péter, Szigetvár város polgármesterének beszéde

Dr. Vass Péter, Szigetvár város polgármesterének beszéde a 2017. február 13-i megemlékezésen.

_D0A3365_(Copy)[1]

Tisztelt Nagykövet Úr, Elnök Úr, Főkonzul Asszony, Jegyző Asszony, Városvezetők, Hivatalvezetők, Testületi Tagok, Gyerekek és valamennyi megjelent emlékező!

Ahhoz, hogy igazából meg tudjuk érteni, hogy valójában mi történt 1689. február 13-án, ahhoz ismernünk kell a saját és más országok történelmét. Könnyű kimondani, hogy Szigetvár városa 122 év török uralom alól felszabadult, de, hogy ezt értelmi, érzelmi tartalommal megtöltsük, ahhoz Széchenyi István gondolatát kell megszívlelnünk: „tiszteld a múltat, hogy élhesd a jelent és munkálkodhass a jövőn”.

_D0A3357_(Copy)[1]
Kevéssé ismert, hogy a török uralom alóli felszabadító háború (1683-1699) során Buda 1686-os sikeres ostroma, felszabadítása (IX.02.) után a szövetséges keresztény csapatok a hadműveleteket folytatva még az év őszén a Dél-Dunántúlra is eljutottak és számos várost és várat (pl. Pécs, Siklós  stb.) felszabadítottak. Bádeni Lajos őrgróf vezette csapatok már 1686 november elején felszabadították Kaposvárt, de ekkor Szigetvárt (ahová egyébként a magát megadó kaposvári török őrség is eltávozott) nem merte megtámadni, mert igen erős erődítménynek ítélte, s ezt tudatta a Haditanáccsal is. Még az év decemberébe egy pécsi császári csapat, Noirmarques őrnagy vezetésével támadást intézett Szigetvár ellen, de csupán a város lakóházaiban okozhattak tüzet.

1687. január 11-én, hasonló “sikerrel” járt Orlick őrnagy különítménye is, amely a török Sziget elleni támadása során csupán 60 lakóház és 2 malom elpusztítását érte el. Azonban valóságos siker volt az, hogy e portyában egy török csapaton ütöttek rajta, akik – állítólag Egerből indultak ki, s erre felé igyekeztek volna a Balkán, illetve a Török Birodalom belseje felé. Az összecsapásban ekkor 150 török vitézt vágtak le, s 650 foglyot kísértek Pécsre.

1688. április 14-én újólag gróf Vecchi alezredes parancsnoksága alatt érkeztek császári katonák – németek és magyarok – Szigetvár alá. Mivel az ostromkísérletre nem vállalkoztak, úgy döntöttek az amúgy is elszigetelődött várat a kiéheztetéssel fogják elfoglalni és szoros blokádot vontak a város és a vár köré.

A vár és a város keleti oldalán – Pécs felől – voltak a legerősebben kiépítve a sáncok, hiszen a szárazföld felől innen volt legjobban megközelíthető Sziget. Az ostromgyűrű belső részén gyalogság, a külső övezetében a lovasság kapott helyet, akik folyamatosan cirkáltak a környéken, hogy a legkisebb esély sem volt arra, hogy a törököknek bármi segítség érkezzen. A fontos sáncoknak nevet is adtak: Szent Gábor, József, Károly, Victor Leopoldus és Szűz Mária nevet viselték. A blokád teljesen elszigetelte a védőket és a lakosságot bármi élelem, takarmány és tűzifa utánpótlás lehetőségétől. A források – meglehet túlzóak – 7-ezer főre becsülték a Szigetvárban összezsúfolódott török katonaság és lakosság lélekszámát. A helyszínről a Haditanács megbízott főtisztje, Königsegg gróf azt írta Bécsbe (1688. július. 18.), hogy: “Szigetvárt erősen zsákba szorították.”

1688-1689 kemény és zord tele megtette a hatását: az év elején a várba és a városban nem csak borzalmas éhínség uralkodott, de a rettenetes hideg és a tűzifa utánpótlás hiánya miatt a fagyhalál is pusztította az embereket, oly annyira, hogy a korabeli német források szerint mindössze 400 ember volt életben (ezek közül összesen csak 100 katona).

A török parancsnok, az utolsó szigeti bég, Hasszán, 1689. január 8-án követséget küldött az ostromlókhoz, hogy a megadási feltétekről tárgyaljanak. A tárgyalások nyomán a császári csapatok néhány tisztje és a török küldöttség vitte Bécsbe a megadási feltételeket, hogy ott az uralkodó jóvá hagyja. A küldöttség visszaérkezése után február 13-án a jóváhagyott kapitulációs okmánynak megfelelően az utolsó szigeti bég átadta Szigetvárt Gabriele Vecchi alezredesnek. Hatalmas fegyver- és lőszerkészlet került a szövetséges keresztények kezére. Ennek nagy száma jól tanúskodik arról, hogy mekkora ellenállásra számíthattak volna az ostromlók, ha rohammal támadnak Szigetvárra. A törökök felügyelet alatt még egy hónapig – március 13-áig – maradtak a városban, a kemény tél elmúltával csak ekkor indulhattak el kocsin és gyalogosan, kísérettel, hogy a Dunán rájuk várakozó hajókhoz érkezzenek.

A megadási szerződés alapvető pontjai a következőek voltak:

  1. A városban és várban található minden hadviseléshez szükséges eszközt és lőport a keresztény csapatoknak át kell adni, s azt a császári katonaság őrizete alá kell helyezni.
    2.    A szigetvári törököknek csak azután kell elvonulniuk, miután a tél folyamán befagyott folyók hajózhatókká válnak. Addig az „alsó városi szállásaikon” tartózkodnak.
    3.    A törököknek ez ideig minden ellátást – fizetés ellenében – meg kell kapniuk.
    4.    A törökök ellen semmilyen erőszakot és más jogtalanságot nem szabad elkövetni.
    5.    Az öregek és fiatalok szállításához a környékbeli kocsikat és lovakat biztosítani kell.
    6.    Minden renegát, aki muszlim hitre tért és e jelenlegi háború előtt már a várban tartózkodott az kedve szerint eltávozhat. Azok azonban kik e háborúság alatt pártoltak a törökhöz, azok nem hagyhatják el Szigetvárt. Azok a renegátok, akik vissza kívánnak maradni, legyenek bármily rendű és rangúak, szabadon maradhatnak. A távozókat gondos felügyelettel a határig kell kísérni.
    7.    Az elvonulók a kocsiktól és a menettől semmilyen módon nem távozhatnak el, őket a hajókig, a Dunáig kell kísérni.
    8.    A törökök minden foglya felszabadul.
    9.    Amíg a menet a Dunáig ér és ott hajóra száll, addig 4 török tisztnek, mint túsznak vissza kell maradnia.
    10.  Mindazt, amit a felek elvégeztek, és amiben megegyeztek, szigorúan és áthághatatlanul meg kell tartaniuk.

A török Szigetváron a keresztény csapatok kezébe került:

    87 db. kisebb-nagyobb löveg,  
      9 db. különböző kaliberű falkonett, 
      8 db. bombavető mozsár (2 meglehetősen nagy volt),

   900 db. bomba, 
  1600 db. janicsárpuska, 
  1800 mázsa lőpor 
  2000 db. szablya.

Önök joggal kérdezhetik, hogy miért ünnepeljük meg 1566 szeptember 7-ét, hősünk Zrínyi Miklós kirohanását és miért ünnepeljük meg a törökök eltávozását (február 13-át), és miért hívunk ide nagyköveteket, vendégeket. A válasz egyszerűnek tűnik, mert az említett események történelmünk, múltunk szerves része és ismernünk kell, hiszen ezért élhetünk itt, mert ők voltak. Hogy is fogalmazza meg ezt Bertolt Brecht: ”Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már veszített is.” Miért hívunk ide vendégeket, ráadásul abból az országból is, akik annak idején minket legyőztek. Azért tisztelt ünneplők, mert ők annak idején nagy dolgot hajtottak végre a saját országuk szempontjából, azaz hősök voltak. Ennyi év távlatából nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy Ők is így akarták volna. Akkor, ott vége volt egy háborúnak, mindenki a saját hősét ünnepelje, de úgy, ahogy ŐK is akarták volna, azaz TISZTELVE A MÁSIKAT. Az, hogy most itt állhatunk legyőző, legyőzött, érdeklődő, az kizárólag az Ő érdemük, az ő elvárásuk, hát feleljünk meg NEKIK azért, hogy többé ne történhessen hasonló dolog….