Hóvári János Zrínyi Napokat megnyitó beszéde

41223337_1153088798175041_5218736588669845504_n

Vlogokkal és blogokkal a történelemért

Nagyon nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy a 186. Zrínyi Napok megnyitóján a Városháza történelmi erkélyéről én szólhatok Önökhöz. Nagyon köszönöm ezt a Szigetvári Várbaráti Körnek, s különösen elnökének Varga Zoltán alpolgármester úrnak. De, bevallom, amikor beszédem megírásába kezdtem az a félelem fogott el, hogy nem tudok olyat mondani, ami a korábbi Zrínyi Napokon már elhangzott volna. Régóta keresem azt, hogy miképpen lehet a szigetvári hősiesség és Zrínyi Miklós kultuszát legjobban szolgálni vagy épp az épít bennünket? S mit tud kezdeni mindezzel a 21. század Szigetvárja és az egyetemes magyarság, amikor sokan úgy gondolják, hogy nemzetünknek mostanában nem nagyon kell katonai virtus, s nincs szükség – hála a Jóistennek – a hősies katonahalálra? Vagy a szigetvári hősiesség nem is csupán a katonai helytállásról, hanem a mindennapiról is szól? Arról, hogy merünk-e karakánok lenni, akik bármely körülmények között állják szavuk? De feltehetjük azt a kérdést is, hogy a háborúk világa és a polgári élet között alapvetők különbség van-e. Más-e a harcok erkölcse, mint a békéé? S végül, de nem utolsósorban azt, hogy mi a 21. század elején ugyanazon lelkiségű emberek vagyunk-e, mint eleink voltak? Vagy mások? Rá kellett jönnöm arra, hogy felesleges a sok kérdőjel. Mert ismét itt vagyunk ezen a történelmi téren, megkezdjük az ez évi Zrínyi Napokat s emlékezünk! Nem csak azért, mert ez illik, hanem sokkal inkább azért, hogy keressük a fejünkben és a szívünkben a kapcsolatot 1566 szeptemberével. Azért vagyunk itt, hogy átéljük – valamiképp talán úgy, mint a szentmisében – a kereszthalált. Mert Zrínyi Miklós és katonatársai a maguk Via Dolorosáját járták. A XII. stáció volt az, amikor Zrínyi Miklóst lefejezték. A XIII., az volt, amikor Vilics Musztafa megszerezte a testet, s a nagyvezír a hős fejét elküldte családjának. A XIV. stáció pedig az, amikor eltemették: a testét valahol itt Szigetvárott, a fejét pedig a Csáktornya melletti Szentilonán.  Ezzel lezárult a hős bán és dunántúli főkapitány földi élete. De megkezdődött valami más, amiben minden igaz keresztény és keresztyén hitt és hisz, hogy van halál utáni élet. Zrínyi Miklós és mártírtársai itt élnek velünk más 452 éve. Nem kísértetek, hanem lelkiségek és szellemiségek, amelyek nem hagynak el bennünket. Ők Szigetvár örök lakói: akkor is, ha a vár és a város romokban van, akkor is ha díszes és ép. Az ő hűségük megkérdőjelezhetetlen. Független attól, hogy az utókor mit is gondol róluk, ápolja-e emléküket vagy épp megfeledkezik róluk.

A felejtés természetes volt, amikor még nem volt tudatos szigetvári polgárság és nem volt még nemzeti öntudatunk: nem kérdés, hogy az oszmánok Szigetvárból megpróbálták kiűzni a Zrínyi-örökséget, de a dédunoka ennek ellenére is eljutott ide 1664 januárjában híres téli hadjárata során, igaz nem a városba, hanem csak a turbéki palánkhoz. 1689-ben, a város és a vár visszafoglalásával a Zrínyi-örökség visszatért Szigetvárra. Még II. Józsefnek is fontos volt, de a várost birtokló Festeticseknek különösen, hogy ennek láthatóságát is megteremtsék: a visszafoglalás centenáriumán 1789-ben avatták fel a Szent Rókus plébániatemplom kupolájának freskóit, amelyek napjainkig itt élnek velünk. Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc a „Szigeti veszedelmet” olvasván megértették és megőrizték a szigetvári szellemiséget, és belehelyezték azt máig hatóan a magyar nemzeti tudatba. Amikor Kölcsey Himnusza hirdeti, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”, Zrínyire és katonáira utal.

A nagy tetteknek, a nevezetes hősiességeknek nagy híre volt mindig. Zrínyi Miklós hősi halála és mártíromsága már pár nappal annak megtörténte után széles e világban ismert lett, s ezt lantosok, guzlicárok, historikus és költő írástudók, képzőművészek és zenészek máig megőrizték. S nekik Szigetvár nem csak a görögség Trójája, hanem a keresztény magyarságnak Jeruzsáleme is, ahova a jóérzésű emberek rendre elzarándokoltak, elzarándokolnak és elzarándokolni fognak, amíg van magyarság, hogy megkeressék a nagy Zrínyi valós vagy lelki sírját. Mostanáig csak szobrok és várfalmaradványok igazították el őket. Holnaptól azonban a Várban ott lesz a mi Szent Sírunk, Zrínyi Miklós szentilonai-csáktornyai sírfedőlapjának formájában. Köszönet ezért Dr. Vass Péter polgármesterünknek, és Vanyúr István szobrászművészünknek, hogy a nevezetes emléket márványba faragta. Jelenthetem mindenkinek: Zrínyi Miklós tanúságtevő világából valami ismét haza talált! Egyrészt azért, hogy a mártírok lelkét megnyugtassa. Másrészt pedig azért, hogy az utókor kellő kegyelettel tudjon emlékezni.

41352617_1153088534841734_2912718778582171648_n

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Zrínyi Miklós emlékezete értékekről, hitről, valamint fizikai, szellemi és lelki odaadásról szól. Napjainkban divat szerte a világban az érdekeket az értékek fölé helyzeni. Ha Zrínyi ezt követte volna, magára hagyja a szigetvári várat. Ő tudta, hogy az adott szó, hogy élete árán is megvédi a rábízott várat, nem csupán a becsület, hanem az egyetemes és a magyar értékek melletti kiállás is. Nézzünk magunkba, hányszor megfutamodtunk, ha nehézséggel kellett megbirkóznunk, s állítjuk be gyávaságunkat úgy, hogy csupán érdekeinket követtük, amikor magukra hagytuk közösségünket, vagy a ránk bízott értékeket! Hölgyeim és Uraim! Vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet elmenni, nem lehet a ránk bízott feladatot, várat és embereket vagy akár egy embert is magára hagynunk. Pedig egyszerűbb és könnyebb lenne! Csak egy ilyen lépés után tükörbe lehet-e még tükörbe vagy a cserben hagyottak szemébe nézni? Zrínyinek és katonáinak volt hite. Mindannyian tudták, hogy az egyetemes kereszténységért és a keresztény Magyarországért halnak meg. Hősiesen és méltósággal mentek a halálba. Ők hittek abban, hogy nem feledjük el őket. S mennyire igazuk volt. Itt vagyunk most 452 év után és rájuk emlékezünk. Az ő hitük olyan volt, mint a kafarnaumi századosé: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem” – mondják a Szentmisén. Micsoda hite volt a római katonának, s ugyanilyen volt Szigetvár védőié is! Méltók vagyunk hozzájuk? Aligha, mert sokan elfelejtették, hogy hit egyben érték is. Szigetvár védőiről még az ellenség is elismerte, hogy elszántan helyt álltak. Bírták a fizikai nehézségeket és fájdalmakat. A vár tisztjei kiváló katonák voltak, hiszen még Ali Portugot az oszmán hadsereg főtüzérét is kilőtték. Lélekben is erősek voltak, mert a fizikum és a szellem a lélektől erős. Ezt is örökül hagyták nekünk! S élnünk kell vele, mert egy város és egy nemzet csak kitartással és elszántsággal lehet erős és sikeres. No és persze együttműködéssel, és egymás segítésével.

Engem gyökereim és a nemzet melletti elkötelezettségem hozott 2015 végén Szigetvárra. Leginkább azt szerettem volna elérni, hogy Szigetvár az egész nemzeté legyen. Sikerült, hogy a magyarság megértse, hogy a nemzeti emlékhelyekre el kell hozni az új nemzedékeket, mert ettől gyermekeink és unokáink többek lesznek: s megérezhetik a magyar történelem lelkiségét, s Szigetvár: a magyar lélek városa. Sokat elértünk az elmúlt években, de nem eleget. Dolgoznunk kell tovább, mert az új, mindig a romokból áll össze! Ebben a városban és egész hazánkban mindenkinek van feladata. Kinek az, hogy az utcát söpörje, kinek az, hogy építsen, kinek az, hogy a Szigeti veszedelmet tisztességesen megtanítsa. Ha nem ez történik szét esik a nemzet! Minden népet a kultúrája és a történelme tart egyben. Ez az elkövetkező századokban is így lesz. Az új nemzedékek legfeljebb nem könyvekből, hanem vlogokból és filmekből tanulják meg a történelmet. De a magyarnak levés érzése megmaradt. Divat a mai világban mindent leszólni, s elvetni azt, amit az előző nemzedékek tettek. De, Hölgyeim és Uraim! Előbb-utóbb az új nemzedékek fognak a szigetvári vár kapujában állni és olvasni Vörösmarty emléktábláját s azon gondolkozni, hogy az miért is került oda. A szigetvári vár állni fog száz, sőt kétszáz év múlva is. Nemcsak falai, hanem szellemisége is, mert Zrínyi Miklós és mártírtársainak lelke időtálló építőkő! S ez segíteni fogja Szigetvárt és az egész magyar nemzetet boldogulásában.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!