Köszöntő

Hóvári köszöntő kisebb

Elnöki köszöntő

Honfitársaim, barátaink szerte a világban!

2016. szeptember 7-én lesz a 450. évfordulója Zrínyi Miklós és bajtársai leonidászi halálának, annak a hihetetlen bátorságról bizonyságot tevő, drámai, katonai kitörésnek a kerek emlékéve, amelynek története nemcsak itthon, hanem a világban is közismert. Ez a hősi önfeláldozás a költő dédunoka, Zrínyi Miklós eposzának köszönhetően a modern magyar nemzettudat egyik talpköve lett. A katonahalálból és a gyászból nemzetépítő erő lett. Szigetvár nem csupán „Civitas Invicta” (A legyőzhetetlen város), hanem „Nationis Civitas Hungaricae” (A magyar nemzet városa) is. Nemcsak a Zrínyieké, hanem minden olyan honfitársunké és barátunké, aki átérzi nemzeti felelősségét, s tiszteli a múltunkat még akkor is, ha az nem mindig győzedelmes, de bátor, igaz és szívet szorító volt. Magyarország kormánya az emlékévet azért hirdette meg, hogy ez a gondolat a 21. század világában is erős maradjon, mert önazonosság-tudat nélkül nincs jövőt építő magyar nemzet sem. Horvátországban az Országgyűlés hirdette meg az emlékévet ugyanazon szándékokkal, mint amelyek bennünket vezényelnek.

Az emlékév országos, sőt határainkon is túlmutató. Elnökként a múlt tiszteletére és az egészséges magyar történelmi tudat fontosságára kívánom felhívni a figyelmet egy olyan korban, amelyben a hagyomány megkopni látszik, a nemzeti kultúrák nem törekszenek átgondoltan és tudatosan arra, hogy az egyetemes modernitást hazaivá szelídítsék, hanem – tisztelet a kivételnek – az önfeladást kezdték el követni. Ez nem méltó a Zrínyiek, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kodály Zoltán és Illyés Gyula örökségéhez. A mai kornak is kötelessége, hogy a kommunikációs forradalom korában is hű legyen azokhoz a tartalmakhoz, amelyek a magyarságot megtépázottan ugyan, de megtartották hazájában, a Kárpátok és az Alpok között.

Az emlékév egyaránt szól a kegyeletről és a kegyelemről, valamint a nemzeti emlékezés fontosságáról és az abban való részvétel szívet-lelket erősítő erejéről. De arról is, hogy ez helyhez kötött: történelmi és nemzeti emlékhelyeinket a történelem egyszerre felemelő és nyomasztó súlyával nem lehet magára hagyni. Ebben az évben a nemzet figyelmének Szigetvárra kell szegeződnie! A magyar családoknak és a magyar fiataloknak el kell zarándokolniuk a városba, hogy magukba szívják a Magyar Trója történelmi levegőjét, és saját kezükkel érintsék meg a múlt ránk maradt romjait. Kérek mindenkit, tegyen valamit Szigetvárért: olvassa újra a Szigeti veszedelem című remekművet, építsen, ültessen fát vagy virágot, és magyarázza el a nálánál fiatalabbaknak, hogy a Himnusz és a Szózat váteszi dörgedelmei egyben Szigetvár és a Zrínyiek nekünk szóló üzenetei is.

Az emlékév a történelmi, irodalmi és művészeti tisztulás időszaka is. Számos könyvet jelentetünk meg, köztük olyanokat, amelyek évek óta fiókokban lapulnak. Hazánk költői, írói, zeneszerzői, festőművészei és grafikusai pedig új műveket alkotnak a ránk hagyományozott örökségről. Ezeknek köszönhetően a Zrínyiek, Szigetvár és 1566 sorsdöntő esztendejének hagyománya új formákban, a 21. század művészi nyelvével és lelkiségével él majd közöttünk tovább. Nyomot kívánunk hagyni magunk után, és kiáltani: ez a hagyomány olyan, amelyre a jövő magyarságának is szüksége van; nemcsak Egerben, Gyulán és Szigetvárott, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek!

Az emlékév szól a magyar–horvát sorsközösségről is, amely a mai kor magyarjainak és horvátjainak már szinte felfoghatatlan. De ennek 21. századi tudományos és politikai értelmezése nélkül nemzeti történelmeink megérthetetlenek. Magyarok és horvátok nem csupán szomszédos népek, hanem olyanok, akiknek múltját, ha akarják, ha nem, valami olyan szál köti össze, amely egyszerre szól politikáról, harcról, művészetről és lelkiségről. Jó érzés, hogy ezt az utóbbi időben Budapesten és Zágrábban már nemcsak az egyetemi és akadémiai körökben tudják, hanem azokon kívül is.

Az emlékév szól a mi török örökségünkről is. Valaha ellenfelek voltunk, közel 300 éve pedig barátok vagyunk. Olyan népek, amelyek gyakran segítették egymást, és történelmi tapasztalataik is – legalábbis az elmúlt századokat illetően – hasonlók. Nagy Szulejmán szultán és vezérei véres sebeket ejtettek a magyarságon. Ezekhez a későbbi századok törökjeinek semmi közük. Az, hogy a szultán ugyanannak a napnak a hajnalán hunyt el, amelyen katonái Zrínyi Miklóst és bajtársait megölték, sajátos emlékezési és kegyeleti helyzetet teremt. Sokan úgy gondolják, hogy ezt nem lehet a megbékélés kifejezésére felhasználni. Mások szerint pedig lehet, sőt kell. Az emlékbizottság figyelemmel van minden érzékenységre, de határozottan vallja: a múltat nem lehet megváltoztatni, s a halottaknak, főleg ha azok kiváló katonák vagy világhírű uralkodók voltak, mindenütt jár a kegyelet. A jelen nem lehet a múlt foglya, de a tényeket, még ha fájdalmasak is, tudnunk kell, s rájuk emelt fővel emlékeznünk. De a megbékélés és a múlt sebeinek begyógyítása is feladatunk. Vörösmarty Mihályt idézve: „a voltat nézni kegyelmesen”.

Kérem olvasóinkat, hogy kövessék híradásainkat, osszák meg velünk gondolatainkat, látogassanak el Szigetvárra, és erre – határon innen és túl – beszéljék rá barátaikat és szomszédjaikat is. Az igazi megemlékezés az, ha minél többen elmegyünk Szigetvárra.

Szigetvár–Budapest, 2016. június 12.

Dr. Hóvári János

főigazgató, nagykövet,

a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékév Emlékbizottság elnöke