II. János magyar király

II. János – Szapolyai János Zsigmond István – (Buda, 1540. július 7. – Gyulafehérvár, 1571. március 14.) Magyarország választott, meg nem koronázott királya (rex electus non coronatus) 1540 és 1571 között, Erdély első fejedelme (Princeps Transsilvaniae et Partium Regni Hungariae eidem annexarum – Erdély és Magyarország hozzákapcsolt Részeinek fejedelme) 1571-ben, a halála előtti utolsó négy napon. Apja I. János király, anyja Jagelló Izabella királyné. II. János Magyarországon uralkodói jogait csak korlátozottan gyakorolhatta, mert a trónra ugyancsak igényt tartó Habsburg Ferdinánd  az ország nyugati része fölött szuverenitást gyakorolt. János királyi jogai a koronázás nélkül egyébként annak ellenére sem voltak teljesek, hogy a Szent Korona és a koronázási jelvények 1551-ig a birtokában voltak. A történelem egyetlen unitárius vallású uralkodója.

1. Magyar király és erdélyi fejedelem

Szapolyai János magyar királynak és I. Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Izabellának a fia. Még születése évében, 1540. szeptemberében, a rákosi országgyűlés II. János néven Magyarország királyává választotta. Bizonytalanabb volt a jogállása, mint Habsburg Ferdinándnak. A magyar királyi címet és hatalmat az 1526-os pozsonyi országgyűlésen megszerző Habsburg Ferdinánd nem ismerte el II. János uralkodói jogait, mert az annak apjával, I. (Szapolyai) Jánossal kötött, és hatalmi vetélkedésüknek véget vető 1538. évi váradi békemegállapodás szerint János király halála után az általa uralt országrészek akkor is I. Ferdinándra szálltak volna, ha Szapolyainak időközben fia születik. Ferdinánd magyar királyi jogcímét a regnáló nádor által törvényesen összehívott pozsonyi országgyűlés választása jelentette, ahol azonban csak 13 magyarországi főúr jelent meg 1526. december 17-én. A kis- és középnemesség távol maradt az eseménytől. Szapolyai Jánost több mint egy hónappal korábban szabályosan, de illegitim módon összehívott országgyűlésen választották meg magyar királynak.

Habsburg Ferdinánd folyamatosan próbálta érvényesíteni a Habsburg–Jagelló örökösödési szerződésben meghatározott, az országgyűlésen szentesített jogait Magyarországon. Ennek törvényes alapját az a kettős házassági szerződés képezte, aminek eredményeként 1521-ben megköttetett a Ferdinánd főherceg és a néhai magyar király, II. Ulászló lánya, Jagelló Anna, valamint Ulászló fia, II. Lajos király és Ferdinánd húga, Habsburg Mária közti frigy.  Miután a mohácsi csatában elesett II. Lajossal kihalt a Jagellók cseh-magyar ága, e megállapodásra hivatkozva nyújtotta be a magyar trónra vonatkozó igényét I. Habsburg Ferdinánd. Ígérgetésekkel sikerült a maga oldalára állítani a magyar főurak jelentős részét, emiatt Szapolyai Jánosnak ideiglenesen Lengyelországba kellett menekülnie, és csak török támogatással tudott újból hatalomra kerülni. Gyakorlatilag a Bécs ellen vonuló török csapatok szerezték neki vissza Budát 1529-ben. Habsburg Ferdinánd az Oszmán Birodalom felé egymillió arany éves adó megfizetésére is kötelezte volna magát, ha török jóváhagyással egymaga uralhatta volna az országot.

Szapolyai János 1540 júliusában bekövetkezett halálát követően a Habsburg-csapatok szinte évenkénti rendszerességgel támadták a Magyarországon állomásozó török hadakat és a török párton álló magyarokat. II. János király megválasztását követően Habsburg Ferdinánd újból hadsereget küldött Buda elfoglalására. Ettől az időtől kezdve terjedt el a mondás. hogy „két pogány közt, egy hazáért.”

János magyar király hatalma a keleti országrészre terjedt ki. Az ország nyugati részét a Habsburgok birtokolták, de az általuk uralt királyság gyakran csak a Vágfolyó völgyéig húzódott. A Szapolyaihoz hű magyar urak elérték, hogy Szulejmán szultán már 1540 végén kinyilvánította azon szándékát, miszerint a magyar trónt János király fiának adja, illetve, hogy kész azt a Habsburgokkal szemben megvédelmezni. A Ferdinánd seregei által ostromlott Budát felmentő török csapatok aztcsellel elfoglalták – valójában a kész tények elé állított védők által megnyitott várba harc nélkül bevonultak – 1541. augusztus 29-én, pontosan a mohácsi csata 15. évfordulóján. A török szultán álságos ígéretet tett arra, hogy csak II. János király felnőtt koráig őrzi meg Buda várát és ezt követően visszaadja a fővárost a magyar királynak. Addig is a királynénak és a gyermek királynak a „biztonságosabb” Erdélyt adja. A törökök megengedték, hogy a magyar állam kincstárát, okleveleit és az uralkodói jelvényeket az özvegyen maradt Izabella királyné és fia, II. János magyar király, illetve a teljes királyi udvar társzekereken szabadon elvihesse. A magyar királyi udvar először az uralkodói rezidencia számára alkalmatlan Lippára, az egyik ősi Szapolyai-birtokra, majd Gyulafehérvárra költözött, az egykori püspöki palotába, melyet  királyi (később fejedelmi) lakhellyé alakítottak át. II. János király helyett a hatalmat 1551-ig Martinuzzi Fráter György, majd az ő meggyilkolása után Izabella gyakorolta haláláig, 1559-ig.

János Zsigmond igen művelt ember volt, nyolc nyelven olvasott és beszélt. A leírások szerint kimondottan szép férfinak számított, alkata közepes, haja szőke, bőre finom, arca hosszúkás, ajka vékony volt. A magyaron kívül tudott lengyelül, olaszul, németül, románul, latinul és valamelyest görögül és törökül is. Szenvedélyes könyvbarát volt, támogatta Bakfark Bálint erdélyi tartózkodását, és zenekedvelő lévén ő maga is jól játszott lanton, orgonán és fuvolán. Szerette a táncot, a zenét és az éneket. Karcsú testalkata ellenére sokat vadászott, lándzsát vetett és jó céllövő volt.

Műveltségén kívül híres volt türelméről és igazságosságáról. Órákon keresztül képes volt hallgatni a különböző felekezetű papok hitvitáit. Részben talán ezzel, másrészt viszont korának vallási reformmozgalmai, konkrétan a protestantizmus térnyerésével és politikai szerepének felértékelődésével összefüggésben értelmezhetőek sorozatos felekezetváltásai is. 1562-ben elhagyta a katolikus vallást, előbb lutheránus (evangélikus), később kálvinista (református) hitre tért, végül 1569-ben annak az unitárius, más néven antitrinitárius (szentháromság-tagadó) egyháznak a híve lett, amelyet az 1568. évi tordai országgyűlésen a már korábban egyenjogúsított lutheri (1557) és kálvini irányzat (1564) mellett a bevett keresztény hitfelekezetek közé emeltek.

A Szapolyai János előtt fia és özvegye hatalmi igényének Habsburgokkal szembeni megvédésére hűségesküt tett, a gyermek János Zsigmond gyámjául rendelt, helytartói és kincstartói címmel felruházott Fráter György az Erdélyben történt berendezkedést követően fokozatosan szembehelyezkedett az özvegy királynéval. Izabella mozgásterét szűkítve politikai tárgyalásokba kezdett I. Ferdinánddal, akitől Magyarországnak keresztény uralom alatti egyesítését remélte. Noha a János Zsigmond érdekeivel ellentétes kezdeményezéseket a királyné élesen ellenezte, és több alkalommal bepanaszolta a barátot a Portánál, a török jelenlét hiányában egyre inkább elszigetelődött. Végül 1551-ben Fráter György katonái az Erdélybe bevonuló császári zsoldosokkal megerősítve körülzárták a gyulafehérvári udvart, és Izabellát János Zsigmonddal együtt foglyul ejtették, majd még ugyanezen év júliusában az ún. szászsebesi nyilatkozat aláírására kényszerítették, amelyben lemondott a koronáról, illetve a korábban Fráter György és Ferdinánd között tudtán kívül megkötött nyírbátori egyezményben kárpótlásként biztosított Oppeln (Opole) és Ratibor (Racibórz) sziléziai hercegségek fejében, magáról Erdélyről is. Száműzetésük döntő részét a királyné testvérbátyja, Zsigmond Ágost király uralma alatt álló Lengyelországban töltötték.

Az oszmán megtorlástól tartva Fréter György a szultánt továbbra is igyekezett meggyőzni iránta való lojalitásáról, hintapolitikája azonban erős kétségeket, sőt félelmet keltett a bécsi udvarban. Minthogy a barát tevékenységét túlságosan veszélyesnek tartották, az uralkodó személyes parancsára Castaldo generális emberei Sforza Pallavicini zsoldoskapitány vezetésével, alvinci kastélyában 1551 decemberében több késszúrással megölték.

Habsburg Ferdinánd 1551-ben kezdődő uralma hamar kiábrándította a magyarokat és a székelyeket, sőt még az erdélyi szászok is kezdtek elégedetlenkedni. Ferdinánd első intézkedései közé tartozott, hogy a számára ismeretlen gazdag országot feltérképeztesse, hogy mennyi arany, ezüst, só és egyéb fontos ásvány van az országban, amivel növelni tudná saját hatalmát. Ferdinánd igyekezett kicserélni a teljes erdélyi állami adminisztrációt, lassan kiszorította a magyarokat minden funkcióból, pedig abban az időben Erdély lakosságának megközelítően 70%-a magyar vagy székely volt. Ferdinánd a magyarok és székelyek helyett németeket tett a különböző intézmények élére. Érdekes epizód Hans Dernschwam szepességi szász bankár, kereskedő, utazó leírásában jelzett tény, ami szerint ő maga, akit azért küldtek Erdélybe, hogy mérje fel az ország ásványkincsvagyonát, magyar ruhát csináltat, mert Erdélyben mindenki magyar, még a cselédek is, és ezért nem akar kitűnni a németes ruhájával.

Hamarosan kiderült, hogy Habsburg Ferdinándnak nincs elég ereje ahhoz, hogy egész Magyarországot megvédje, a török csapatok sorra foglalták el az ország fontos városait. Török kézre kerültek olyan fontos települések, mint Becse, Becskerek, Csanád, Lippa, Veszprém, Drégely, Szolnok, Temesvár, Karánsebes és Lugos. E fontos magyar települések elvesztése Habsburg Ferdinánd uralma alatt történt.

A Ferdinánddal elégedetlen székelyek az 1554. március 1-re, Pozsonyba összehívott országgyűléstől két küldött kivételével távol maradtak, de azok is csak azért jelentek meg, hogy előterjesszék sérelmeiket. A székelyek ugyanis ragaszkodtak törvényeikhez, adómentességükhöz és ősi szabadságukhoz, melyet addig a magyar királyok elismertek. Ferdinánd végül 1554. április 26-án kiadta azt az oklevelet, amellyel megerősítette a székelyek szabadságjogait, mivel tudatában volt annak, hogy nélkülük, illetve ellenükben Erdélyt és a Partiumot nem tudja megtartani. A székely nemzet életében nagyon fontos az 1555-ben megtartott székely nemzetgyűlés, amelyen az addigi jogszokásokat kodifikálták, egységes törvénybe foglalták Székelyudvarhelyen. A magyarul íródott székely konstitúció eredetiben fennmaradt, kiemelkedően fontos nyelvemlékünk.

Ferdinánd azonban hiába kedvezett a székelyeknek, mert az uralmával elégedetlen erdélyi rendek a törökök egyre erősödő nyomásának, sőt fenyegetésének engedve 1556 januárjában kezdeményezték az országgyűlés összehívását Izabella királyné és II. János magyar király uralmának újbóli elismertetése érdekében. Az elégedetlenkedő erdélyi és magyarországi nemesség ezért 1556. március 8-án Szászsebesen országgyűlést tartott és arról is döntött, hogy visszahívják Izabella királyné és II. János magyar királyt a Magyar Királyság trónjára. II. János trónigényét az Oszmán Birodalom mellett Európa akkoriban jelentős nagyhatalmai, Lengyelország és Franciaország is elismerték. Az ország keleti részei fölötti szuverenitás, illetve a királyság egységének biztosítására képtelen Ferdinánd még az év júniusában a szultánnak küldött levelében lemondott Erdélyről és átadta azt Izabellának és az immár 16 esztendős János Zsigmondnak.

Az erdélyi és magyarországi rendek sürgetésére végül a királyné és a fiatal király 1556. október 22-én ünnepélyes külsőségek között bevonult Kolozsvárra, ahol Báthory István nagyívű, latin nyelvű beszédet tartott. Az országot egyelőre Izabella királyné vezette, ugyanis a rendek rábízták a kormányzást II. János nagykorúságáig. Tanácsadója a Lengyelországból vele együtt hazatérő Csáky Mihály volt, aki az újonnan felállított erdélyi kancellária megszervezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett.

1557 tavaszától megkezdték a még Habsburg-kézen lévő várak (Szamosújvár, Várad) visszafoglalását, ezzel egyidejűleg pedig sorra álltak János Zsigmond pártjára felső-magyarországi főurak is, jelentős mértékben megnövelve a fennhatósága alá tartozó területeket.

A hároméves kormányzása alatt fényes reneszánsz udvartartást kialakító királynénak azonban 1558-ban az erdélyi urak egy szűk köre által szervezett lázadással kellett szembesülnie, aminek célja kormányzati hatalma fia kezébe történő átadásának kikényszerítése lett volna. Izabella leszámolt a felkelőkkel: az akkor éppen az ő oldalán álló, de gyakran pártot cserélő Balassa Menyhérttel öletve meg őket. A királyné nem sokkal később, 1559. szeptember 15-én Kolozsváron hunyt el negyvenévesen.

Izabella királyné halálát követően a Habsburgok újból megpróbálták Erdélyt megkaparintani. A lassan nagykorúvá váló II. János király anyja bizalmasait maga mellett tudva átvette az ország irányítását. Az uralomra jutását követő két évben Balassa Menyhért és más főurak elpártolása következtében azonban az uralkodó jelentős felső-magyarországi területektől esett el.

Az erdélyi rendek túlnyomó többsége azonban egységesen lépett fel János Zsigmond mellett és 1562. január 15-én Gyulafehérváron elhatározták, hogy hadat indítanak a Habsburgok mellé állt Balassa Menyhért és társai ellen. II. János Báthory István vezette hadai azonban vereséget szenvedtek a Közép-Szolnok vármegyei Hadad mellett a királytól való elpártolásban kulcsszerepet játszó Zay Ferenc kassai főkapitánytól.

A királynak 1562-ben a székelyek lázadásával is szembe kellett néznie. A felkelés közvetlen oka az volt, hogy a székely előkelők addig ismeretlen anyagi szolgáltatásokra próbálták kényszeríteni a szabad közszékelyeket, akik évszázadok óta adómentességet élveztek. Tovább növelte a feszültséget az az 1557-ben elfogadott országgyűlési határozat, amely szerint bármelyik két erdélyi nemzet által elfogadott intézkedés a harmadikra nézve is kötelező. Ez utóbbi célja egyértelműen a székelyek megadóztatásának bevezetése volt. A zúgolódók között Balassa Menyhért a király ellen zendülést szított, és az I. Ferdinánd oldalára történő átállásra akarta rávenni őket.

A Nagy György, Gyepesi Ambrus és Bán András vezette székely felkelést a király gyorsan elfojtotta, és keményen megtorolta. A júniusi segesvári országgyűléssel elfogadtatta a zendülők vezéreinek kivégzését és többek megcsonkíttatását. A segesvári határozatokban ezt követően újraszabályozták a székely közösség társadalmi berendezkedését, és az előkelők adómentességének megtartása mellett a közszékelyeket a továbbiakban adófizetésre kötelezték, személyüket pedig az uralkodó szabad rendelkezésére bocsátották.

Eközben  Felső-Magyarország keleti részén folytatódtak a János Zsigmond és Ferdinánd, majd 1564-től az utóda, Habsburg Miksa között a határterületek birtoklásáért zajló összecsapások. Ennek során Báthory István 1564-ben visszafoglalta az elpártolt Balassa birtokában lévő Szatmárt, majd Nagybányát is. A győzelem magát János Zsigmondot is fellelkesítette, több mint tízezer fős serege élén személyesen indult harcba: visszaszerezte a két évvel korábban elveszett Hadadot, Ecsedet, Szinyért és egészen Kassáig kitolta az általa uralt területek határát.

1565-ben Lazarus von Schwendi kassai főkapitány az előző évben elszenvedett kudarcok után sikeres ellentámadást intézett a János király ellenőrzése alatt álló várak – Tokaj, Szerencs, Szatmár, Nagybánya – ellen.

A patthelyzetet a felek a Szatmáron kötött békével kívánták szentesíteni. Ennek értelmében János Zsigmond lemondott volna a királyi trónról úgy, hogy megtarthatta volna saját birtokában az akkor általa uralt területeket, ráadásul igényt tarthatott volna Miksa császár húga, Johanna kezére is. II. János azonban az utolsó pillanatban visszalépett, mert sztambuli követe, Bekes Gáspár révén arról értesült, hogy a szultántól katonai támogatásra számíthat a Habsburgok elleni harcához. A feldühödött Miksa a békemegállapodás szövegét Bécsbe vivő Báthoryt börtönbe záratta, ahonnan az csupán két és fél év múlva szabadult, ráadásul a szatmári egyezség tényét is beárulta a Portán.

A meghiúsult békemegállapodás következtében 1565 és 1567 között folytatódott az északkeleti várháború Miksa és a Szulejmán előtt hűtlen színben feltűnő János király között, aki éppen ezért arra kényszerült, hogy személyesen engesztelje ki a szultánt. Eredeti szándéka szerint ő maga utazott volna Isztambulba, de az 1566. évi – élete utolsó – magyarországi hadjáratára induló Szulejmán Belgrád (Nándorfehérvár) közelében, Zimonynál fogadta vazallusának hódolatát, egyúttal kinyilvánította Erdély „megvédésére” vonatkozó szándékát.

A szultán ezt követően hamarosan ún. athnaméban (kinevező vagy megerősítő okirat) elismerte az erdélyiek fejedelemválasztó jogát, a maga számára csak a megválasztott fejedelem hivatalában való megerősítésének privilégiumát tartotta fenn. Ennek nyomán az erdélyi rendi gyűlés 1567-ben törvénybe iktatta e szabadságjogot.

Miután a megrendült egészségű és végrendelkező, testamentumában a rendeket Erdély és a hozzákapcsolt részek egységének megőrzésére és a halála utáni fejedelemválasztásra utasító János Zsigmond állapota időlegesen javult, újrakezdte béketárgyalásait a Habsburgokkal. A hatalmi pozícióikat egymás ellenében jelentős mértékben megváltoztatni képtelen felek ismét hajlottak a megegyezésre, amit azonban az időközben, 1568-ban Miksa és II. Szelim szultán között nyolc éves időtartamra szóló, és János Zsigmond feje fölött megkötött drinápolyi béke rendelkezései felülírtak.

Ebben rögzítették, hogy Erdély II. Szelim szultán oltalma alatt álló ország, valamint megállapodtak a határ menti összecsapások felfüggesztéséről és a határövezetben újabb várak építésének tilalmáról. A határ pontos helyének kijelölése céljából defter (jegyzék) felvételét határozták el. A békében újfent megerősítették az erdélyi rendek szabad fejedelemválasztó jogát.

A drinápolyi béke azonban nem szüntette meg a János király és Habsburg Miksa közti érdekellentéteket, és az előbbi a történtekbe látszólag belenyugodva azon felvidéki főurakkal keresett kapcsolatot, akik a birtokaikat Szapolyaitól elbirtokló császár ellenében hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a két országrész egyesítésének reményében János Zsigmondot támogassák. Mivel a Habsburg-uralom az országvezetésben a magyar főurakat látványosan mellőzte, a Dunántúlról is többen elpártoltak és részben át is költöztek Erdélybe. Erre az időre tehető például Forgách Ferenc váradi püspök, történetíró Habsburgoktól történő elfordulása is.

Élete vége felé a még mindig nőtlen II. János újabb kísérletet tett arra, hogy megházasodjon. A nyilvánvalóan hatalmi-politikai célok miatt a Habsburgok felé tekintő és velük puhatolózó tárgyalásokba bocsátkozó király terve azonban a Portán kitudódott. Ez irányú szándékát a törökök határozottan ellenezték és megtiltották, hogy Habsburg-házi hercegnőt vegyen feleségül.

2. A speyeri szerződés

Az Erdély és a királyi Magyarország, illetve a két uralkodó közti államjogi viszony végleges rendezése céljából folytatott tárgyalások eredményeként 1570. augusztus 16-án megkötött speyeri szerződésben II. János lemondott a magyar királyi címéről és beleegyezett abba, hogy a jövőben csupán „János Zsigmond fejedelemként” címeztesse magát. Erdély levált az anyaországról és kvázi független – az Oszmán Birodalomhoz laza (informális) gyámsági szálakkal kötödő – politikai entitás lett, olyan azonban, amelynek Magyarországgal való egységét, és annak való politikai alárendeltségét nem szüntették meg, későbbi egyesülésük gyakorlati lehetőségét pedig nem zárták ki. Pontosan rögzítették határait; a királyságból négy vármegyét: a Részeket alkotó Máramarost, Bihart, Krasznát és Közép-Szolnokot az Erdélyi Fejedelemséghez csatoltak, amelyhez a hódoltság és Erdély közötti néhány további, Lugos és Karánsebes központú vármegyetöredék is csatlakozott.

A János Zsigmond által 1570 decemberének elején aláírt megállapodás ratifikálása azonban a leendő fejedelem egészégi állapotának romlása és belpolitikai okok miatt elhúzódott, és arra a regensburgi birodalmi gyűlésen csupán 1571. március 10-én, halála előtt négy nappal került sor. Ezért hát hivatalosan János Zsigmond mindössze négy napig, március 10. és 14. között viselte Erdély fejedelmének címét.

3. Halála

János Zsigmond 1571. március 14-én, a speyeri szerződés ratifikálása után négy nappal hunyt el. Az utód nélkül meghalt fejedelem végrendeletében a család javait nagybátyjára, Zsigmond Ágost lengyel királyra hagyományozta. Halálát napokig titokban tartották, temetésére csak 1571. május 23-án került sor Gyulafehérváron. Az unitárius egyház szertartása szerint helyezték örök nyugalomra az 1009-ben, István magyar király által alapított székesegyházban, Hunyadi János kormányzó és édesanyja Jagelló Izabella szarkofágjai mellett.

János magyar király mellére egy arannyal bevont ezüst táblát helyeztek a következő szöveggel:

Felséges Második János Fejedelem, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb., a néhai őfelsége, János király, a lengyel Zsigmond király és Bona királyné leányától származó Izabella királyné fia, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, stb., választott királya, isteni sugallatból felékesítve a nyelvek adományával, az élet tisztaságával, a lelkierővel, hadi szerencsével, hadicsellel és az összes hősi erénnyel, a harc és az igazi kegyesség kedvelője, korának XXXI. évében, március XIV. napján hajnal előtt három órakor az ővéinek leptikus betegségekben, a kíméletlen halál elragadta őt, akiben a magyar nemzetség királyi magva, jaj, teljesen megszakadt, és fejünk koronája valóban lehulott, a hatalom pedig a külső nemzetekhez sodródott. Krisztus születésének MDLXXI. évében.

Nem sokkal később, 1599-ben a sírrablók II. János király szarkofágját feldúlták, kirabolták, amikor a Habsburgok biztatására és azok pénzén Mihály vajda katonái elfoglalták Gyulafehérvárt és Erdélyt, s ekkor tűnt el a koporsóba helyezett halotti lemez is, amelynek szövege azonban fennmaradt.

4. A vallásszabadság híve

Szapolyai János Zsigmond katolikusként nevelkedett, eleinte Buda várában, majd az ország fővárosának a törökök általi elfoglalása után Gyulafehérváron. Születése után kezdett terjedni a reformáció Magyarországon. Udvari orvosa, Blandrata György hatására előbb a lutheránus, majd a református hitre tért. Érett korában nagy hatással volt rá Dávid Ferenc, akinek hatására végül unitáriusként halt meg. Király létére is nagy türelemmel volt a más hiten lévők iránt, sokszor hangoztatta Dávid Ferenc szavait: “Istennek képére és hasonlatosságára, jó cselekedetre újonnan teremtett emberek vagyunk, hogy Krisztus az igaz hit által mi bennünk lakózzék és az ő törvénye a mi szívünkbe beirattassék.

“A hit Isten ajándéka, mely hallásból van, és a hallás Isten igéje által.

A hit szabadság nélkül csak bilincs, a lélek bilincse…

A szabadság nélküli, bilincsbe vert lélek csak pince-világosságban sínylődő színtelen virág.

A „bércre esett” fa a világosság felé törekszik, s így minden mellette álló fát túl akar nőni.

De egyszál magában emelkedik felfelé az ég felé, és nem elnyomva a mellette levőket.”

Történelmi tette, hogy megszüntette a hivatalos államvallást és vallásszabadságot hirdetett. Az erdélyi országgyűlés 1557. június 1-én a lutheránus hitfelekezet emancipációja melett kimondta, hogy mindenki olyan hitben élhet, amilyenben akar, de azt is, hogy az új felekezetek követői ne háborgassák a régi egyház, a római katolikus egyház követőit. Az 1568-ban összeült tordai országgyűlés kimondta a vallásszabadságot és lehetőséget biztosított a templomok közös használatára. Az 1568. január 6-13. között megtartott országgyűlés döntése mérföldkő az emberiség történelmében, mert ekkor mondták ki először Európában a lelkiismeret és vallásszabadság törvényét. Ezzel a törvénnyel a református, unitárius, római katolikus és lutheránus vallás azonos közjogi elismerésben részesült. Ekként teljesedett ki a reformáció Erdélyben és kialakult a “négy bevett vallás” rendszere, melyet manapság történelmi egyházaknak is neveznek.

5. Az Erdélyi Fejedelemség megszilárdítása

A keleti, Szapolyai által birtokolt területekből 1571-ben jött létre az Erdélyi Fejedelemség. II. János Zsigmond ekkor lemondott a rex electus címről és beleegyezett abba, hogy a jövőben csak a princeps címet használja. A princepsi cím kétféle értelmezésre adott módot. Egyfelől megegyezik az erdélyi vajdák 12. század óta használt címével, így Habsburg oldalról a speyeri szerződéssel azt akarták elérni, hogy Erdély kormányzója, a vajda jogilag a Magyar Királyság egy tisztviselője legyen, akinek a magyar uralkodó a királya. Az Erdélyi Fejedelemségben azonban a princepsi címet fejedelemként értelmezték és szuverén méltóságként alkalmazták.

János Zsigmond 1566-ban I. Szulejmán szultántól ún. szövetség-levelet (athnáme) szerzett, amely tartalmazta Erdély számára a szabad fejedelemválasztás jogát. A szultáni legitimáció azonban nem állt összhangban a magyar érdekekkel. Erdélyi részről az athnáme érvényét vesztette a speyeri szerződéssel. E szerződés alapján alakult ki a történelmi Erdéllyel nyugat felől határos, ahhoz csatolt vármegyékből a Partium.

János személyének történelmi jelentősége abban áll, hogy Erdély számára kijelölte az utódai által is járható külpolitikai irányt: Erdély akkor élhet békességben, ha egyrészt a német, másrészt a török barátságát is bírja. Az ő uralkodása idején alakult ki a fejedelmi hatáskör, s a fejedelemség sajátos intézményei is ekkor születtek meg. Uralkodása alatt a törvényhozás nyelve a magyar lett, az erdélyi országgyűlésben a rendek tagjai gyakran magyarul beszéltek, sőt az ő idejében egyes törvényeket magyar nyelven fogalmaztak meg.

Neki is köszönhető, hogy az erdélyi rendek – melyek halálakor már többségében protestáns hiten voltak -, 1571-ben a római katolikus hiten lévő Báthory Istvánt választották meg Erdély fejedelmének.

Források

  • Magyarország története 1526–1686.Akadémiai, Bp. 1985
  • Magyarország történeti kronológiája, kötet 1526–1848. Akadémiai, Bp. 1989
  • Jerzy Topolski: Lengyelország története.Gondolat, Bp. 1989
  • Szekeres Lukács Sándor: Székely Mózes Erdély székely fejedelme,Székelyudvarhely, 2007.
  • Markó László: A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig., bőv., jav. kiadás. Bp. 2006.
  • Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond Erdélyi fejedelem élet és jellemrajza, Cristur Székelykeresztúr 1934.
  • A magyar nemzet története– Szilágyi Sándor szerk. (1894-98, Athaeneum)
  • Barta Gábor – Az Erdélyi Fejedelemség születése
  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor – Magyarország rövid története(Maecenas, 1992)
  • Fodor Pál – Magyarország és a török hódítás(Argumentum, 1991)
  • Kulcsár Péter – A Jagelló-kor(Gondolat, 1981)
  • Makkai László – Erdély története(Renaissance Kiadó, 1944)
  • Makkai László, Mócsy András – Erdély története a kezdetektől 1606-ig(Akadémiai Kiadó, 1986) Szerzők: Barta Gábor, Bóna István, Makkai László, Mócsy András, Tóth Endre, Vékony Gábor
  • Oborni Teréz – Erdély fejedelmei(Pannonica, 2002)
  • Sugár István – A budai vár és ostromai(Zrínyi Katonai Kiadó, 1980)
  • Szabó Péter – Az erdélyi fejedelemség(Kulturtrade Kiadó, 1997)
  • Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711, Magyarok Európában II.Háttér, Bp. 1990.
  • Veress Endre, dr.: Izabella királyné 1519–1559, Athenaeum, Budapest, 1901.