A szigetvári volt Nagy Szulejmán uralkodása alatt a 13. és egyben utolsó szultáni hadjárat. Az agg uralkodó még utoljára kísérletet tett fiatalkori álma megvalósítására, Bécs bevételére és ezzel a Magyar Királyság egészének meghódítására. A hadjárat megindításában több ok is szerepet játszott. Szulejmán ezzel akart üzenni a Habsburgoknak, az európai királyi udvaroknak, és az uralmával egyre elégedetlenebb belső ellenzékének is, hogy bár az évek elszálltak felette, de hatalma még mindig töretlen.
A szultáni hadsereg május elején indult el a fővárosból, majd a három hónapig tartó felvonulás után 1566. augusztus 5-én megérkezett Sziget vára alá. Közben egy sereg elfoglalta a Tiszántúlon Jenőt, Lippát és Gyulát, ezzel pedig újra biztosította Erdély hűségét a Porta felé. Zrínyi Miklós több merész támadással is igyekezett hátráltatni a török sereg felvonulását, majd vállalva a katonáival való sorsközösséget, bezárkózott a várba.
Az ostromot Ali Portug, egy renegát, portugál származású hadmérnök irányította, aki az előző évben Máltán már bizonyította rátermettségét. A vár ágyúzása augusztus 9-én kezdődött el, az első rohamra pedig másnap került sor. A kiépítetlen Újvárost hamar feladták a védők, akik elsősorban a vár körül szélesen elterülő mocsarakban bízhattak, amelyek biztos távolban tartották az ostromütegeket. A szokatlanul száraz és forró nyár azonban a támadók kezére játszott, a török aknászok hamar a töltések közelébe jutottak, amelyek átvágása katasztrófával ért volna fel Zrínyiék számára. Ezért a várbeli lovasság egy része a kitörés mellett döntött. Dandó Ferenc és Radován Jakab hadnagyok vállalkozása azonban kudarcba fulladt, így a hatásos ágyútűz és a mocsarak lecsapolása következtében augusztus 19-én az Óváros is elesett. Ez tette lehetővé, hogy az ostromlók immár közvetlenül a várat támadhassák. A Habsburg (I.) Miksa magyar király vezette csapatok eközben Győrben gyülekeztek. A keresztény hadvezetés stratégiai célja azonban Bécs védelme és a hadsereg megóvása volt, ezért nem is gondoltak Szigetvár felmentésére, csupán abban bíztak, hogy sikerül kellő mennyiségű utánpótlást bejuttatni a várba. A szoros ostromgyűrű miatt erre azonban nem volt mód, így Zrínyiék teljesen magukra maradtak.
A szerencséjében erősen bízó Szulejmán a mohácsi csata napján, augusztus 29-én döntő támadást indított. A heves ostromot a védők ekkor még visszaverték, de szeptember 5-én a körülmények szerencsétlen alakulása miatt elveszítették a külső várat és a belső várba szorultak vissza. Zrínyi és maroknyi csapata sorsa ezzel megpecsételődött, mert sem víz, sem elegendő lőpor nem maradt a harc folytatásához. Szeptember 7-én a sátrában meghalt Nagy Szulejmán szultán, Zrínyi Miklós pedig a megmaradt őrséggel kitört a várból, és vitéz katonái élén hősi halált halt. Bár a vár elesett, a hadjárat kudarcba fulladt, mert az elvesztegetett hetek és a szultán halála lehetetlenné tette a támadás folytatását. Ezt követően harminc évig nem indultak szultáni seregek a Magyar Királyság felé, a következő Bécs elleni támadásra pedig közel százharminc esztendőt kellett várni (Varga Sz.-Pap N.-Hancz E.-Kitanics M.: Szigetvár, 1566).