Elnöki köszöntő az államalapítás ünnepén

Dr. Hóvári János, a “Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékbizottság elnökének köszöntője 2016. augusztus 20-a, Szent István ünnepe alkalmából:

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Szent István ünnepén államalapító királyunk örökségéről beszélhetek. Szent István és a mellette álló tanácsadók, katonák és papok, magyarok és nem-magyarok nemcsak egy veretes királysággal gazdagították a korabeli világot, hanem egy olyan szellemiségnek is megalkotói lettek fundamentum-építőkként, amely máig hatóan bennünk él. A Szent István-i királyság nem csupán területet jelent irányítási struktúrával, hanem szellemiséget is: a magyarság a keresztény európai civilizációnak lett hatalmas végvidéke, védőbástyája. Most, amikor emlékezünk, s belenézünk a Szent István-i tükörbe, szomorúan kell bevallanunk, hogy az ország kétharmadát elveszítettük. Kereszténységünk is veszélyben van: belülről és kívülről is különböző erők pusztítják intézményrendszerét és szellemiségét. Európa sem az már, mint a katedrálisok építésének korában volt: gyengébb, romlottabb és széthúzóbb lett, miként mi, magyarok is. Ha Szent István ma feltámadna a törökök által feldúlt sírjából, s szétnézne honában, miután túlélte a civilizációs sokkot, minden bizonnyal azt kérdezné dühösen: mit tettetek ezzel az országgal? Sokan persze nem értenék a kérdést, mert úgy gondolják, hogy jól van úgy minden, ahogyan van. A politikusok azt válaszolnák neki: „Királyom, demokrácia van, és a nép dönt arról, hogy mit tegyünk!” A történészek pedig hosszú előadásokba kezdenének, hogy mely királyunk milyen hibát követett le. Hogyan rontott ránk ellenség keletről és nyugatról, miért lettünk védtelenek, s ez miként vezetett Trianonhoz. Szent István alighanem kapkodná a fejét és toporzékolna, mert úgy gondolná, hogy azt a sok áldozatot, amelyet ő az ország boldogulásáért tett, az utókor nem értékelte megfelelően; a magyarság a királyságot nem védte és őrizte úgy, ahogyan ő tette volna.

Szent István mai szóval élve reálpolitikus volt: tudta, hogy Magyarország a Német-római és a Bizánci Császárság között csak úgy maradhat meg, ha úgy áll valamelyik mellé, hogy közben saját erejét is megőrzi. Szent István, követve apja intelmeit, a Nyugatot, és nem a gyémántberakásos Keletet választotta. Jól döntött, mert az akkor csodálatos Bizáncból tekintélyelvű, az újításokkal szemben kétkedő, a közösségi létet az individualizmus elő helyező, megmerevedett struktúrájú világ lett. Az a nyugati út, amelynek szekérnyomára Szent István ráhelyezte országunkat: fejlődőképes és építő volt. Nem kétséges, hogy a múltat apjával, a „véreskezű” Gézával keményen eltörölte. Leértékelte mindazt, ami a steppei világban tisztelettel övezve ragyogott, és új rendet kényszerített az országra. Tehetett mást? Aligha! Ha nem ezt cselekszi, ma nemigen beszélnénk Szentendrén magyarul. Igaza volt-e mindenben? Aligha! Vazul megvakítása sem tartozik dicső tettei közé. De sajátos igazság, hogy Vazul fiai (Endre, Béla és Levente), amikor száműzetésükből a káoszban lévő országba hazatértek: ők is gyűlölt nagybátyjuk útját követték. Felmérték és belátták: más út nincs, mint a nyugati keresztény út.

Szent István is olyan földi halandó volt, akit nem került nem került el a szenvedés. Szeretett fiának, Imrének a halála nemcsak a családnak volt tragédia, hanem az országnak is, mert nem volt a nagy királynak olyan örököse, aki az ország kormányzását zökkenőmentesen tovább tudta volna vinni. Ekkor bízta hazánkat a Szűz Anya kegyelmére. Így lettünk máig hatóan Regnum Marianum olyan lelki kötődéssel, amely a nehéz pillanatokban a nemzetnek mindig erőt adott: az újrakezdés erejét.

Mindannyian tudjuk, hogy a Szent István-i örökség az ország területét és erejét illetően mára már nagyrészt elveszett. A szellemiséget azonban nem a fizikai nagyság szerint mérik, hanem aszerint, hogy van-e benne tűz és akarat. Jó lenne, ha ezt a 21. század magyarsága tudná! Meg lehet bennünket alázni diplomáciai tárgyalóasztaloknál, a nagy hadseregek szétlőhetik tankjainkat, de a szellemmel az erő és hatalom semmit sem tud tenni. Ehhez persze öntudat kell, és veretes makacsság. A Szent István-i szellemiség itt van velünk, csak éreznünk kell! De ez nem megy könnyen, küzdenünk kell érte. Ebben a családnak, az oktatásnak, a médiumoknak és a kormányzatnak egyaránt megvan a maga felelőssége. Ha ebben bárki hibázik, a nemzet egésze issza meg levét. Talán ezért terjedt el közöttünk a kishitűség, hogy nekünk semmi sem sikerülhet, s minden balul üt ki. Épp ezért kérek mindenkit tisztelettel, hogy terjessze mindenütt: mi, magyarok lélekben éppoly erősek vagyunk, mint egykoron Európát félelemben tartó, kalandozó lovasaink, ha teljes erővel küzdeni tudunk és akarunk! Tehetünk mást? Persze, csak annak nagy ára van: nemzethalál, amelytől Kölcsey és Vörösmarty óvta a nemzetet! Így a jövőt illetően mindenkinek megvan a felelőssége: egyszerű embernek éppúgy, mint professzornak; a férfiaknak ugyanannyira, mint nőknek; de legfőképpen a fiataloknak. Vigyék át a magyar múlt üzenetét, amelynek talapzatát Szent István vetette meg és örökítsék át a digitális–kommunikációs forradalom 21. századába. Ez nekik olyan csomag, mint amilyen a költő Zrínyi Miklós öröksége volt a reformkor nagyjainak. Vagy miként nekünk a rendszerváltozás korában Babits Mihály, Németh László, Illyés Gyula és Nagy László szellemisége. S persze ne feledjék a Homérosztól ránk hagyományozott gondolatot sem: mindehhez nemcsak bátorság és kitartás kell, hanem odüsszeuszi furfang is. Ez is örök, csak legfeljebb eszközrendszere változott. Lehet, hogy költőinknek és más gondolkodóinknak ismét éppoly jeremiádákat kellene kiáltaniuk, mint a reformkor nagyjai tették: hogy a magyar nemzethez tartozás nekünk érték! Olyan érték, ami egyszerre örökség, és egyszerre továbbviendő biztosíték a harmadik évezredi megmaradáshoz.

Szentendre, 2016. augusztus 20.

Dr. Hóvári János

A “Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékbizottság elnöke