Bemutatták a Somogyi Győző rajzaival illusztrált Szigeti veszedelmet, a rajzokból pedig kiállítás is nyílt szeptember 6-án, a Zrínyi Napok keretein belül, Szigetváron. A kiállítást Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg. Az alkotóval, Somogyi Győzővel pályája elindulásáról, a Zrínyiek és magához a Szigeti veszedelemhez fűződő viszonyáról beszélgettünk.

Hogyan indult a pályája?

Ahogy szokták mondani, minden a születésem előtt kilenc hónappal kezdődött. Én amióta az eszemet tudom, mindig is rajzoltam, festettem, mintáztam, sőt papírból készítettem katonákat, amikkel aztán katonásdit játszottam. Négyéves koromban kezdődött ez a szenvedély, és azóta sem tudtam abbahagyni. Erre szokták azt mondani, hogy minden gyerek művésznek születik, de aki nem hagyja abba az alkotást, később igazi művész lesz.

Mi az, ami ennyi idő, negyven év alkotó munka után is még motiválja?

Hosszas gondolkodás után azt tudom mondani, hogy egyrészt van egy belső késztetés, amely mint egy láva kibugyog az emberből. Másrészt viszont van az embernek egy világképe, én, mint katolikus, az életet úgy fogom fel, mint isten és a sátán országa közti harcot, és ezt látom leképeződve a kultúrában is. Úgy érzem, ezzel kapcsolatban állást kell foglalnom, és mint művésznek a jó ügy oldalán, Isten és az élet oldalán kell állnom. Persze ez elég ünnepélyes megfogalmazás, és nem erre gondol az ember akkor, amikor közvetlenül rajzol vagy fest, akkor sokkal inkább a színélmények, a benyomások, mint például egy fa árnyékának vetülése, a meghatározó. Ilyenkor nem is annyira az ész, sokkal inkább a fantázia, az ösztön, ami dolgozik, ami alkotásra késztet.

Mikor és hogyan találkozott először a Szigeti veszedelemmel? Mi volt az, ami ennyire megragadta a műben?

A történelem és a hadtörténet iránti imádat, ami szintén gyerekoromból származik, így a Szigeti veszedelemmel is akkor találkoztam, de nem, mint irodalmi alkotással, hanem sokkal inkább mint a magyar hadtörténet egy dokumentuma került először a kezembe. Így kezdetben mind a két Zrínyi Miklóst, a költőt és a várvédő hadvezért is magyar hősként és katonaként kezdtem el csodálni, de minél többször elolvastam a könyvet, annál inkább magával ragadott. Nem csak a világa, de a csodálatos nyelvezete is. Ez az, ami csodálatos, és minden nagy alkotásnak ez az igazi kerete, ez az, ami meghatározza, ennél kisebb értékű témával nem is érdemes foglalkozni.

Milyen kapcsolat fűzi még a Zrínyi családhoz a két Zrínyi Miklóson kívül? Volt esetleg a családnak más tagja is, akivel külön foglalkozott?

A mi eredeti nevünk Subics volt, a nagypapámat Subics Jánosnak hívták, magyarosítottunk, de egyes családtagjaim újra használják ezt a nevet. A Zrínyi család is a Subics nevet viselte egészen a 14. századig, így mondhatni szegről, végről rokonnak érezzük magunkat. Így a családi arckép csarnokomban minden elérhető Zrínyit megfestettem; Zrínyi Ilonát és az ő édesapját, a költő Zrínyi Miklós testvérét, Zrínyi Pétert is. Sajnos a család egyenes ágon kihalt, sok családtagról készítettem el azonban portrét, de sajnos nem végtelen az ő számuk sem.